Nehéz idők

Tökéletesen igaza van tisztelt ellenoldali hetilaptársunk főszerkesztőjének, aki azt kommentálja, hogy a Newsweek ötvenkét lapszámért mindössze 9000 forintot kért azoktól, akik a Heti Válaszba behúzott nyomtatvánnyal jelentkeznek magyarországi kiadójukban. Borókai Gábor azt írja: „Az eladott példányszámok csökkennek szerte a világon, ezért az apró lehetőségekért is le kell hajolni. Korábban elképzelhetetlenül mélyre. Új területeket kell meghódítani, hogy legalább az elmaradó haszon egy részét vissza lehessen szerezni. Ez itt a tét.”

Bizony így van. Borókai kolléga minden szavával egyetértek, akár közös szakmai sóhajtozásba is kezdhetnénk – sikoltozzanak csak a közéleti árok mindkét oldalán az engesztelhetetlenek.

Valójában persze azt gyanítom: én mélyebbet sóhajtanék, ő meg mélyebbre hajolna. Csak azért gondolom ezt, mert náluk – a nehéz idők ellenére – elég sok az állami hirdetés, nálunk meg jó ideje már egy se. A Heti Válasz ügyesen „lehajolt” a Magyar Fejlesztési Bank egész oldalas hirdetéséért, ugyancsak egy teljes kolumnán hirdetik a Széchenyi-kártyát, fél oldalon az Üdülési csekk és a SZÉP-kártya előnyeit („Magyarország – szívedhez legközelebb”). Van egyoldalnyi promóciójuk a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől, és Pest-budai Látkép címmel 24 oldalas (!) mellékletük, amelyet (egy kivételével) budapesti fideszes önkormányzatok szponzorálnak. Van „Siófoki programkavalkádjuk”, van egész oldalas hirdetésük arról, hogy „A magyar állampapír több, mint üzlet”. Az operaház attraktív hirdetése, gondolom, csak bónusz, a két minisztérium által támogatott „Tanévzáró csokikoncert” negyedoldala pedig aprópénz csupán.

Minek tagadnám: irigykedem. Tűnődöm: nehéz időkben milyen szögben, mennyire kell meghajolni? Találgatok: vajon minden közéleti hetilapnak értelemszerűen máskor jön el a „nehéz idő”?

Lehet, hogyne lehetne. De azt olvasom a reklám-marketing szakma színvonalas hírportálján – amely egy független cég adatsorára hivatkozik –, hogy a szocialisták vezette kormányzás nyolc éve alatt a konzervatív jobboldali Heti Válaszban sokkal, de sokkal több állami hirdetés jelent meg, mint a nagyobb példányszámú 168 Órában.

A honderű azt mondatja velem: a szabad sajtó a szabad versenyben szabadon támogatható, az esélyek egyenlőek, a sajtószabadság kiteljesedik.

A kiteljesedés pedig ámulatba ejtő. Az imént már említett szakmai hírportálon azt is olvasom, hogy a 2010-es kormányváltás után úgy változott a helyzet (mondhatnánk: „fokozódott”), hogy 2011 végéig a 168 Órába 18,9 millió forintnyi hirdetés került az állami szektorból, a Heti Válaszba viszont hússzorosa (ismétlem: hússzorosa!), 380 millió. 2011-ben a Heti Válaszé volt az állami hirdetések 24 százaléka, a 168 Órának 0,73 százalék jutott.

Csupán a „pici” eltérés miatt nem kívánok most szolidárisan és tisztán szakmai alapon együtt sóhajtozni Borókai Gáborral meg a Heti Válasszal. Életrevalóságuk előtt megemelem a kalapom, de azért „elképzelhetetlenül mélyre” hajolni nem kívánok.

„Most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni...” Ezt a korabeli slágert forgattuk le annak idején minden századik adás után a 168 Óra című rádióműsorban. Nem véletlen, hogy eszembe jut, mégis azt mondom: most folytatni kell, most folytatni muszáj, és hogy mi itt a tét, nem kell magyarázni.