Ellhomályosította a Titanic katasztrófáját
Száz évvel ezelőtt, 1912. április 17-én dél tájban egy káprázatos égi tünemény bűvöletében kétmillió ember állt Párizs utcáin égre szegezett szemekkel. A különleges napfogyatkozás napok óta lázban tartotta az egész várost, s olyan tömeges érdeklődést generált, hogy a Titanic két nappal korábban bekövetkezett tragédiájának hírét is kiszorította az újságok címoldaláról, a Le Figaro-ban és a L’Humanitéban csakúgy, mint a korszak legolvasottabb lapjában, a Le Petit Journal-ban.
A világ előző nap, április 16-án értesült arról, hogy az Atlanti-óceán északi részén elsüllyedt a Southamptonból New York-ba tartó vadonatúj brit óceánjáró, de a hajószerencsétlenségről szóló, akkor még igen hézagos híradások nem lépték át a rendkívüli eseményre készülődő franciák ingerküszöbét. Ugyanezen a napon a L’Humanité arra figyelmeztette olvasóit, kihagyhatatlan, egyszeri élményben lesz részük, ilyet franciák legutóbb 1724 május 22-én, legközelebb pedig 1999. augusztus 11-én csodálhatnak meg. Az előzetes sajtóhírverésből mindenki értesült arról, hogy a „gyémántnyaklánc” névre elkeresztel égi jelenség, amely az ország majdnem minden részéről és Párizsból is jól látható lesz, nem fog hasonlítani sem a részleges, sem a teljes napfogyatkozásra. A média jó munkát végzett, az emberek tisztában voltak azzal, hogy szabad szemmel nem lehet majd belenézni a Napba.
A felfokozott várakozás napjaiban az üzemanyag-forgalmazással foglalkozó Maison Brenot egymillió sötétített üvegű lencsét gyártatott le, s a védőszeműveget a cég nevével ellátott kartonpapíros foglalatban, ingyen osztotta szét a párizsiak között. A látványos akciót azóta is a korszak egyik leghatásosabb reklámfogásaként emlegetik. Voltak akik jó üzletet csináltak a Brenot nagyvonalú gesztusából, pénzért árulták a védőszemüvegeket, ahogy közeledett a látványosság időpontja, egyre drágábban. Mások vizes vödröket adtak bérbe azoknak, akik szemüveg hiányában a napfogyatkozás tükörképének látványával is hajlandók voltak kiegyezni.
A nevezetes napon, április 17-én az évszakhoz képest kivételesen szép, napsütés idő köszöntött Párizsra, egyetlen felhő sem volt az égen .A napfogyatkozás délelőtt 10 óra 48 perckor vette kezdetét, ekkor jelent meg az első, még alig sejthető, lassan terjeszkedő sötét folt a napkorong szélén, s a Hold árnyéka kevesebb mint három óra múlva, 13 óra 32 perc 44 másodperckor hagyta el a napkorongot. Az égi látványosság csúcspontja, az un. totalitás 10 perccel dél után következett be, s alig néhány másodpercig tartott. E nagyon rövid idő során a Hold árnyéka egy igen-igen keskeny fényes korong kivételével árnyékba borította a Napot, amelynek fénynyalábjai a Hold hegycsúcsai között áttörve szikráztak fel az elsötétült égbolton. Addigra már egész Párizs az utcákon volt, „ az élet normális menete megállt, mindenki az eget bámulta, kétmillió párizsi, kétmillió védőszemüveggel az orra fölött” – írta korabeli beszámolójában a Le Figaro. A kor híres fotográfusa, Eugene Atget örökítette meg a járdákon, úttesten, kávéházak teraszán tolongó párizsiakat, akik mind tanúi akartak lenni a kivételes pillanatnak. A képeket másnapi számában közölte a Le Petit Journal.
A száz év előtti napfogyatkozás párizsi fogadtatása sok évtizeddel később, egy kanadai professzor kutatómunkája nyomán mint az adott csillagászati jelenség névadó eseménye került be az asztronómiai szakkönyvekbe. Robert Morris az ottawai Carleton egyetem tanára derítette ki, hogy az 1912 áprilisában lezajlott napfogyatkozás idején, Párizsban használták először a „gyűrűs” metaforát, amely a napfogyatkozás egy különleges típusának megjelölésére szolgál. A kifejezés régóta ismert, de a közelmúltig általánosan elfogadott nézet volt, hogy a New York Times egy 1925-ös cikkéből származik.
Morris érdeklődését James Cameron 1997-ben elkészült Titanic című ikonfilmje keltette fel, amelyből világossá vált számára, hogy a hajókatasztrófa egy holdtalan éjszakán történt, s mivel ez a napfogyatkozások törvényszerű időszaka, kutatni kezdte, volt-e ilyen esemény a Föld valamelyik pontján. Nem tévedett, a Titanic pusztulásának éjszakáján a London-Párizs sávban azonosította be a ritka csillagászati eseményt. Megtalálta a Figaro április 18-i számát, melyben a lap munkatársa lírai elragadtatással számolt be előző napi elementáris élményéről: „A napkorong már csak egy vékony sarló, s a holdkorong, mintha egyre csak tolná kifelé, ágyúgolyóként nyomul be a fényözönbe, emelkedik, ferdén, jobbról bal felé. A fénykarika keskenyedik, szinte már nincs is. S akkor hirtelen egy ifjú hölgy megszólal: ’Mint egy eljegyzési gyűrű!’ Íme, egy női szív elragadó mániája, s ezzel a leghatalmasabb világok legmegrendítőbb látványossága sem vetekedhet!”
