A szerző hozzászól

Megtisztelő, hogy Pomogáts Béla elismerően szól Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956–1990 című könyvemről.

Sajnálom, hogy ennek írása idején elkerülte figyelmemet a 2009-ben a Népszavának, 2010-ben pedig a Vigiliának adott interjúja, különben hivatkoztam volna rájuk, mint ahogyan több munkája is hasznos irodalomtörténeti forrásanyagként szolgált számomra. Elismerésre méltó, hogy beszélt beszervezésének és a hálózatból való kiszállásának körülményeiről. – az interjúk vállalásakor motiválta-e: beszervezettségének tényét és a rendőrségen tett vallomásainak egy kis részét addigra már nyilvánosságra hozta Kiszely Gábor (Szellem a célkeresztben – Csoóri Sándor és a politikai rendőrség ügynökei. 2007, Magyar Egyetemi Kiadó, 31–32. o.). Sajnos azonban mindkettejük közlései féloldalasak.

Kiszely csak Pomogáts egyik írásos vallomásából idéz röviden, de nem tér ki arra, miként fogták meg 1959-ben a fiatal irodalomtörténészt. Pomogáts a beszervezését eredményező presszió embertelenségét részletezi, ám az együttműködésről csupán annyit árul el, hogy igyekezett kibújni a feladatok alól (Vigilia), és semmitmondó jelentésekre törekedett (168 Óra).

Könyvemben én a történet mindkét oldalának bemutatására vállalkoztam. Természetesen erős sűrítéssel, hiszen az „Acél Gábor” fedőnevet kapott Pomogáts Béla beszervezési dossziéjának két kötete 350, illetve 140 oldalas, a baráti társaságáról szóló, „Árulók” című „objektum”-dosszié mindkét kötete kb. 200, a „Fekete Hollók” című objektum-dossziésorozat idetartozó 28. kötete 280 – ez együtt több mint 1100 oldal. Ebből lett a könyvben 13 oldal – belátható, mennyi részletre nem térhettem ki.

„Acél Gábor” munkadossziéját leselejtezték, így terjedelme és tartalma nem ismerhető. A B-dossziéban őrzött iratokból azonban pontosan kiderül, hogy Pomogáts Béla milyen információkat adott egyetemi, irodalmi és piarista ismeretségi körének tagjairól a beszervezéséhez vezető őrizete idején, megfélemlítve, illetve hogy kiengedése után, 1959 májusában legalább ötször, júniusban legalább kétszer találkozott tartótisztjével. A június 5-i jelentés szerint visszavonta börtönben tett vallomásának barátaira terhelő részét. Ezt ma is méltányolnunk illik, de közben arról sem feledkezhetünk el, hogy az addig írásban és élőszóban átadott információkat így sem radírozhatta ki: mindezek felhasználhatóak maradtak azután is, hogy a továbbiakban nem vállalta az együttműködést.

Pomogáts Béla hozzászólása szerint könyvemben tévesen írtam, hogy 1960 januárjában szabadlábra helyezték az internálásból, és egyúttal sérelmezi, hogy figyelmen kívül hagytam morális megfontolásokra hivatkozó nyilatkozatát a további együttműködés megtagadásáról. Az első kötet 615. oldalán valóban azt írtam, 1960 januárjában szabadult, majd áprilisban internálták. Ezt Stengl Károly századostól vettem át egy félreérthető, 1960. április 23-i mondatból: „...a vizsgálat a nyomozást megszüntette 1960. január 12-én, és szabadlábra helyezte.” Ez így tényleg pontatlan, s ellentmond a valóságnak megfelelő, 623. oldalon álló soraimnak: „Annak ellenére tartották közbiztonsági őrizetben, hogy a Legfőbb Ügyészség Politikai Osztályának főosztályügyésze, dr. Kovács János január 28-i feljegyzése szerint a vizsgálat nem tudta bizonyítani, hogy 1957 februárja után és 1958 során Pomogáts Béla ellenséges tevékenységet fejtett ki: a vizsgálat semmiféle adatot nem produkált, amelyre a gyanút alapozni lehetne. [...] Pomogáts Béla csak 1960 áprilisában szabadult Tökölről – miután kézírásos nyilatkozatban egyrészt megerősítette, hogy egyéniségéből és lelkiismeretéből következő okok miatt tartja magát a belügyi szervekkel 1959 májusában kötött kapcsolat megszakításához, másrészt viszont kötelezi magát az ebből fakadó titkok megtartására, és ígéri, hogy ezután is jelenti, ha a Magyar Népköztársaság törvényes rendje ellen irányuló tevékenységről tudomást szerez.”

Tehát a dátumokat egy helyen elvétettem, ezt sajnálom, egy másik helyen pedig jól jelöltem meg. Az együttműködés felmondásának morális megfontolását viszont éppúgy nem hallgattam el, mint azt sem, hogy barátainak elmesélte a vele történteket, azaz dekonspirált (emiatt tartotta árulónak a belügy, s emiatt varrták be másodszor is, 1959 novemberében).

Pomogáts Béla azt is felrója, hogy a könyvben tévesen „kamu”-nak minősítettem az orvosi igazolást, amelynek segítségével meg akarta úszni a katonai szolgálatot. Ez az állítása nem felel meg a tényeknek. Nem elsősorban azért, mert a „kamu” szót nem használtam, hanem mert maguk a BM-tisztek minősítették lényegében így az orvosi igazolást a beszervezéséről szóló 1959. május 13-i jelentésben: „Az orvosi igazolások hamisak voltak. A nevezett a vérvétel előtt orvosságot szedett be, hogy az hatással legyen belső szervei működésére, és ezen keresztül megfelelő orvosi papírjait egy esetleges katonai vizsgálat folyamán legalizálni tudja.” (Ezt nem idéztem szó szerint a könyvben, csak most.)

Ma már mellékes, hogy valódi vagy színlelt betegséggel szerette volna elkerülni a katonaságot – akárhogy is, érthető, hogy megpróbálta. Hozzászólása azonban ennél fontosabb kérdésekre hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a szerző legjobb szándéka és pontosságra törekvése ellenére is követhet el hibát, s ráadásul bármit ír, még félre is lehet olvasni. Másrészt rávilágít az állambiztonsági dokumentumok kezelésének, felhasználásának – és egyúttal valóságtartalmuk ellenőrzésének – problematikus voltára. Természetesen eszem ágában sincs vitázni Pomogáts Bélával saját egészségi állapotáról. Talán tényleg beteg volt (és akár erre is utalhatnak a kutatóként kezembe vett jelentések anonimizált, vagyis általam sem látott sorai), de a belügy szimulánsként kezelte, és könyvemben én ezt adtam vissza. Ugyanakkor az emberi emlékezet sem feltétlenül megfelelő kontrollja az iratoknak. Az említett Vigilia-interjúban például azt mondja a beszervezése utáni időszakról: „Találkoztam velük, talán kétszer.” Most, a 168 Órában pedig ezt: „Valóban találkoztam, ha jól emlékszem, talán négy vagy öt alkalommal az állambiztonság képviselőivel.”

Végezetül meg kell mondanom, sajnálom, hogy Pomogáts Béla hozzászólásából az derül ki: úgy érzi, mintha ítélkeznék fölötte, és a besúgó bélyegét ragasztottam volna rá. Holott vele kapcsolatban egyáltalán nem használtam a „besúgó” szót (egyébként több mint kétezer oldalon mindössze százszor írtam le, beleértve a besúgói hálózat, jelentés, ténykedés, gyanú szóösszetételeket is). És miként a könyvben, sajtónyilatkozataimban is mindig igyekszem tartózkodni a sommás ítélkezéstől, pontosan azért, mert szerencsére soha nem kerültem olyan szorongatott szituációba, mint a beszervezettek. Semmivel nem vádoltam, nem adtam okot arra, hogy – mint írásának címe mondja – vádlottként szólaljon meg, mindössze dokumentumok alapján közzétettem, hogy kényszerhelyzetében, első elzárása napjai és ügynöki létének hetei alatt információkhoz juttatta az állambiztonsági szolgálatot. Majd kiszállt.

Szőnyei Tamás