Megtanították semmitől sem félni

„Taposom az élet pedálját” – jellemezte létformáját nem is olyan régen őrségi beszélgetésünkkor, amikor még megvolt Szalafőn a háza. A világragályt most a budai lakásában tölti, lehet most beletaposni abba a bizonyos sorspedálba?

Nagyon hiányzik a színház. Most, hogy az uszodákat is bezárták a vírus miatt, napi két-három órákat is elgyalogolok. De bosszút állok a már említett gyaloglással. Csak azért is!

Ezt hogy érti?

Viccesen úgy szoktam mondani, hogy én minden rendszerben ellenzéki vagyok. Ez nálunk családi hagyomány. Valóban ellenzékben vagyok, szemben állok minden aljassággal, korruptsággal, szegénységgel, megalázottsággal. Nehéz napok járnak a világban, így aztán idehaza is. És iszonyú arra gondolnom, hogy már nem érem meg egy új, egy jobb, szebb, tisztességesebb vezetését a hazámnak.

Színház nélkül mivel telnek a napjai?

Sok-sok zenével. Este lemezt hallgatok. A szerelmem Mozart és az ő A varázsfuvolája. Tévém nincs. Sosem volt. Utálom. Pedig még vénségemre is fontos számomra a technikai civilizáció, de szerintem nem ez váltja meg az emberiséget. Van, ami még fontosabb. Talán megrebbenünk egy érintésre, egy kézfogásra, egy baráti gondolatra, egy ember vagy a táj mosolyára. Minden reggel köszöntöm az erdőt a lakásommal szemben. Élnek a fák, beszélnek hozzám, én meg hozzájuk. Ha valaki hallaná, azt hihetné, hogy meghülyültem. Vagy itt van a kezemben a legújabb tengeri kagylóm, amely a járvány idején csomagban érkezett. A kavics-, kő-, kagylógyűjteményem új darabja. Beszél. Közli a múltját, végigsimítom az árkait, cikornyáit, érzem benne a tenger sós leheletét. Szerencsémre sok tengert láttam, utazni mindig nagyon szerettem. Ezek az utazások adják azt a többletet az ember életéhez, amit a dolgok megismerésének nevezhetünk.

Átélt már egy nagy járványt, az 1932-es paralízisjárványt...

Szerencsém volt. Anyám, aki egykor orvosnak készült, bár tisztviselő lett, az egyik reggel – még négyéves sem voltam – azt vette észre, hogy valami nem stimmel a lábammal. Becsuklik az egyik… Fölkapott, és nem a Szent László Kórház fertőző osztályára vitt, ahol egészen biztosan én is lebénultam volna a többiekkel együtt, hanem az Illatos utca és Kén utca sarkán lévő rendelőintézetbe. Ott egy fiatal orvos meglátott anyám karján, és azonnal hazaküldött mindenki mást. Tűt szúrt a gerincembe, majd óránként leszívatta a gerincfolyadékot. Először feketés, utóbb pedig már tisztább valamik jöttek belőlem. Apám és anyám vérével kaptam vérátömlesztést. Átvészeltem, utóbb már semmi nyoma nem maradt az egésznek. Mit ad isten, 1957-ben, amikor hatéves volt a lányom, ismét paralízisjárvány tört ki. Ugyan semmi gyanúsat nem érzékeltem nála, mégis úgy döntöttem, meg kell mutatnom szakembernek. Sportkórház, gyerekosztály. Egy idősödő orvos fogadott bennünket, aki – láss csodát – ugyanaz volt, mint aki engem negyedszázaddal azelőtt megmentett. Nyomban megismertük egymást. Megnyugtatott: a lányom olyan védettséget örökölhetett az én szervezetemből, ami miatt képtelenség, hogy lebénuljon.

Szintén egy járvány, a pestis kapcsán, Szabó Magda Régimódi történetében Bányai Rákhel szerepéért az 1999-es Országos Színházi Találkozón megkapta a legjobb női epizodistának járó díjat. Nem gondolja, hogy a darabban elmondott monológja ma is aktuális ars poetica lehetne?

Rákhel szigorú, protestáns, nagytiszteletű asszony, akinek meghalt a fia, s akitől rá maradt egy kislány unoka, akit ő nevel. Meghalt a menye, eltemette a saját férjét. Így hangzik az a bizonyos mondat: „Amikor a pestis elérte Füzesgyarmatot, a község nem férfiakat rendelt a halottak összeszedésére, hanem nőket. Jó is volna, ha a nő gyöngébb volna, mint a férfi, hogy ápoltam volna holtig a férjemet, az anyádat, apádat, szegényt, hogy kezelném a birtokaidat, tárgyalnék ügyvéddel...”, satöbbi. Ő nem is fából, hanem vasból faragott öregasszony. Szabó Magda, akivel már régóta ismertük egymást, a premier után az írta nekem, idézem: „Nem te voltál, hanem az ükanyám, rázott a hideg, amikor néztelek, mert pontosan ezt hallottam róla, és ezzel fenyegettek mindig.”

Életre szóló barátságot ápolt Weöres Sándorral és Károlyi Amyvel.

Weöres Sándort 1948-ban ismertem meg a Veres Pálné Leánygimnáziumban, ahová dr. Haitsch Ilona igazgatónő hívta meg (nem sokkal az államosítás előtt – SzP), aki ismerte őt. Elmondtam egy versét. Nyilván azért én, mert folyton verseket szavaltam, önképzőköri versenyeket nyertem. Aztán elveszett egy időre az életemből, majd egyszer csak megjelenik a Psyché (1972) című remekműve. És én akkor úgy döntök, életem egyik sorsfordulója, hogy megtanulom. S elkezdődik egy nagyon komoly, mély barátság, kapcsolat Weöres Sándorral és Károlyi Amyvel. Sándor géniusz volt. Egyike a legjelentősebbeknek, részben, ami a költészetet illeti, de az egész emberi habitusa és létezése… Nagyon nehéz erről beszélni. Ő úgy volt, ahogy kevesek vannak. Nem lehet azt mondani, hogy ilyen vagy olyan volt. Nem volt se ilyen, se olyan. Egyszeri jelenség volt.

Hogyan fogadta, amikor először hallotta az ön előadásában a Psychét?

Erről nem nagyon szoktam beszélni, mert valahogy az ember ennél, hogy úgy mondjam, szemérmesebb. Én a Psychét nagyon sokra tartottam. Belesűrítettem két órába. Az egész országban nincs olyan kultúrotthon, ahol nem mondtam el. Amikor először hallotta Sándor, úgy emlékszem, lehajtotta a fejét. És láttam, hogy könnyezik.

Amikor együtt voltak, miről beszélgettek? Megváltották a világot?

Nem. Nem váltottunk meg semmit. Nagyjából költészetről beszélgettünk, vagy éppen semmiről se. Úgy is tudtunk üldögélni akár a kertjükben, a fűben, máskor meg bent a lakásban, hogy vagy másfél órán át jóformán egy szó el nem hangzott. Beleültük magunkat a világba. Amy néha kiszólt a kertbe, vagy beszólt a szobába, hogy olyan nagy csönd van, s akkor Sándor, mint aki fölriad, azt mondta: „Mi van, Amykém? Mire gondoltál?” Amy azt felelte: „Nem gondoltam én semmire”. Aztán visszament. Sándor nálam beült a biedermeier fotelba, ahol most én ülök, a terasz felé nézett, s megszólalt az ő kis furcsa – nem is tudom mihez hasonlítani – hangján, ma is benne él a fülemben: „A Mariann itt egy kagylóban lakik”. Mondom magamban, kagylóban lakom? Kirohanok a teraszra, és valóban azt látom, hogy velem szemben a budai hegyvidék, egy óriási erdő, a János-hegy, a Sváb-hegy, a fogaskerekű vasút… Az egész valami gyönyörű! Nyugtáztam, hogy a Sándornak milyen őrületesen igaza van, pedig semmi egyebet nem mondott, csak azt, hogy egy kagylóban lakom… A barátság, amely összekötött minket, a legnagyobb ajándék. Anyám is ezt vallotta, mert egyetlenegy barátnője volt egész életében, a Kató néni, a keresztanyám.

Amikor bent jártam a Pesti Magyar Színházban, azt láttam, szeretik, és rajonganak önért a fiatalok.

Pedig nem teszek érte semmit. Hogy is mondjam? Csak annyit tudok: vagyok. Semmit sem teszek annak érdekében, hogy legyek. Olyasmit én is érzek, hogy valami sugárzik belőlük felém, és tőlem feléjük. Hogy valahogyan rögtön együtt vagyunk.

Csernus Mariann számára mit jelentenek a versek?

Számomra a költészet annyi mindent jelentett és jelent. Mint a víz, a levegő, a kenyér. Majd minden erről szól a lakásomban. Könyvet veszek elő, mindig szöveggel fekszem le, alszom el. Leggyakrabban a Vizsolyi Bibliával. Az nekem olyan, mintha nem is Károlyi Gáspár írta volna, hanem én… Lefekszem, és elkezdem mondani: „Kezdetben teremte Isten az mennyet és a földet, az föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta, és sötétség vala, és az úrnak lelke táplálja vala a vizeket…” Úgy kezdődik, mint egy csoda. Hát, olyan is az egész. És akkor kinézek az ablakon, és azt mondom: úrnak lelke, hol vagy? Hol vagy Öreg? Ezt a gyönyörűséget rólad írták! És akkor elkezdünk beszélgetni, gondolom-mondom. Időnként talán úgy is érzem, hogy válaszol.

Nagy Lászlótól a róla készült portréfilmben 1975-ben Kormos István megkérdezte, mit üzen a késő utókornak. Csernus Mariann üzenete?

De szerettem a Lacit! Istenem, micsoda ember volt! A gyönyörű ősz fejével! Nagyon keveset beszélt, de valami olyan mélységből jöttek azok a mondatok, amiket úgy néha el-elhintett! Boldog vagyok, hogy közelről ismerhettem. Maga volt a csoda, akárcsak Sándor és Amy. Mit üzenek az utókornak? Hogy próbálja megőrizni azt, ami az emberben a legfontosabb: az érzékenységet a mindenség iránt. Én már megtanultam megköszönni azt, hogy vagyunk, hogy mindennek örüljek, ami körülöttünk van – egy szál virágnak, egy madárnak, amely átrepül az erkélyem fölött, vagy annak a fenyőnek, amely itt áll az ablakom alatt. Mindennap tudjunk valaminek örülni! S vallom Weöres Sándorral: „Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd: / egynemű vagyok a széllel, / folyó sodrával, / esőcsepp hullásával, / madár röptével, / fapadlón járó facipős ember lába zajával… Még nem vagyok egész / és mire az lehetnék, / már több leszek annál, / hogysem magamban lehessek egész. / Még nem is élek, / nem is fogok élni: / életnél teljesebb / leszek a holtom után. / Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.” Azt hiszem, ezt a rövid életet tartalommal kell megtölteni. Én ezt tettem, mert a szüleim, s előtte az anyai nagyszüleim, a nagyapám, aki a Drasche Téglagyár igazgatója volt, megtanított semmitől sem félni. Késő este, háromévesen, végigküldött a másfél holdas kerten. Ő fütyült a verandán, hogy tudjam, velem van, nem vagyok egyedül. Soha nem is féltem senkitől és semmitől. / Szenkovits Péter