Akit a politika szele megcsapott

„Az ominózus szombati napon (május vége felé jártunk már) elhangzott a Gerolsteini kaland utolsó csapója, a gyártás pezsgőt bontott, koccintottunk, aztán szétszéledtek a színészek. Pontban éjfélkor – békésen olvasgattam már az ágyban – fékek nyikorgása, ajtócsapkodás hallatszott. Kinéztem az ablakon. A rövid, szűk kis belvárosi utca mindkét végét egy-egy keresztbe álló, nagy fekete kocsi torlaszolta el, a harmadik meg ott állt meg a kapunk előtt. Tisztára, mint a krimikben! Enyhén eltúlzottnak, már-már nevetségesnek tűnt, amikor a csengetésükre ajtót nyitottam… A fürdőszobába se hagytak egyedül bemenni, egy másodpercre se vette le rólam a tekintetét az erre kijelölt kíber (detektív – SzP). Tőlem telhetően fürgén felöltöztem hát, röviden elbúcsúztam a feleségemtől, és négy kísérőm között beültem a házunk előtt várakozó kocsiba. (A többiek ott maradtak, feltehetően házkutatni.)” Lábjegyzetek című könyvében (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 157. oldal) írta le ezekkel a szavakkal 1957-es letartóztatása történetét.

– Melyik volt életének legszomorúbb időszaka? – kérdeztem Darvast abban a filmforgatási szünetben.

– Akárhogyan nézem is a dolgot, ha valaki ma azt mondaná, két évet kitöröl az életemből, az emlékezetemből, válasszam ki azt a két évet, az biztos, hogy azt az időszakot, amit annak idején a börtönben töltöttem, megtartanám. Ez egészen bizonyos. Számomra, legalábbis így utólag, ez volt életem egyik legértékesebb két éve.

Harminckét hónapot kapott, ’59-ben már kiengedték. Műanyagfröccsöntő üzem segédmunkásaként kereste kenyerét 1963-ig, aztán Miskolcon léphetett ismét a deszkákra. 1964-től egy szezont töltött a budapesti József Attila Színházban, 1965–1989 között a Vígszínházban. 1990-től szabadúszó lett, 1993–95 között szerepelt a Művész Színházban, 1995-ben a Szolnoki Szigligeti Színház nézői is láthatták.

A politika később sem kerülte el: 1989. június 16-án Mensáros László mellett ő is díszőrséget állt az ’56-os mártírok Műcsarnok előtt felállított ravatalánál, az Új Köztemető 301-es parcellájában felolvasták a kivégzett hősök nevét. 1990-től egy cikluson át a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője volt.

„Nekem eszem ágában sem volt ilyen aktív politikai szereplést vállalni, ha nem alakult volna ki ez az egészen rendkívüli és történelmileg egyedülálló politikai szituáció, ami Magyarországon ez év tavaszán létrejött – morfondírozott abban az interjúban, amelyet 1990-ben Tölgyesi Katalin készített vele a Magyar Színész című folyóiratba. – A különleges politikai helyzet abban állott, hogy különböző okokból meggyengült a gyarmattartó – ha szabad így fogalmaznom – vagy félgyarmattartó hatalom, amelyik több mint negyven éven keresztül kezében tartotta az ügyek intézését. Fennállott az a veszély, hogy megszokásból, tespedtségből, fáradtságból a helytartók a helyükön maradnak. Úgy láttam, ha nem sikerül a parlamenti választásokon az addig ellenzékben lévő két nagy mozgalomnak, az MDF-nek és az SZDSZ-nek átbillenteni a helyzetet ezen a furcsa ponton, akkor marad minden a régiben… Ez volt az a pillanat, amikor felelőtlennek éreztem volna magamat, ha nemet mondok azoknak a barátaimnak, akik arra kértek, hogy vegyek részt e küzdelemben mint országgyűlési képviselő. Elismerem, arra spekuláltam, hogy az én más területen elért ismertségem hozzásegíti ezt a politikai mozgalmat a sikerhez.”

„Miképpen fogadta a család ismét a közszereplését?” – firtatta Tölgyesi Katalin.

„A családom természetesen mélyen ellenezte, de hosszú beszélgetések után végül is meg tudtam győzni a feleségemet és a gyerekeket is, hogy ez egy egészen kivételes, és ritkán adódó pillanat, amikor minden magyarnak kutya kötelessége, hogy részt a vállaljon az eseményekből. Én úgy éreztem, hogy az én vállamra ennyi való, és ennyit el is tudok intézni. Az a siker, amit a XIII. kerület 19-es körzetében – hála a választóknak – elértem, végül is igazolt. Ilyen értelemben nem bántam meg a döntésemet. Ismerem a mondást, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, de egy ilyen történelmi pillanatban a suszternek is oda kellett figyelnie az őt körülvevő világra.”

– Amikor igazán bajban volt, és nem kevesen elfordultak, cserbenhagyták önt, akkor ezt legbelül hogyan tudta feldolgozni? – tettem fel a kérdést a már említett soproni beszélgetésünkkor.

– Az ilyen helyzetek az ember érési folyamatának egy-egy lépcsőfokát jelentik. Van némi hasznuk is, mert, azt hiszem, egy művész az ilyen helyzetekből is képes profitálni. Attól tartok, hogy az ember általában nem a szerencséből, nem a jólétből, nem az őt érő előnyökből, hanem a hátrányos helyzetekből, a tragédiákból, vagy akár a katasztrófákból tanul a legtöbbet. Igaz, hogy későn, igaz, hogy csak fokozatosan, de mégis csak az ilyen tapasztalatok viszik előre az emberiséget.

A Lábjegyzetek 211. oldalán ekként fogalmaz Darvas Iván: „Akárhonnan is nézzük a dolgot, egy biztos: ötvenhat után az ország szellemi krémje be volt csukva. Azok kerültek börtönbe, akik egy végletes helyzetben megőrizték szuverenitásukat, megőrizték az ítélőképességüket, nem ijedtek meg semmiféle fenyegetéstől, nem vártak semmiféle felülről jövő utasításra, hanem a saját fejük után menve, önállóan döntöttek. És amikor alulmaradtak, vállalták tetteikért a felelősséget. A szó legnemesebb értelmében férfiakhoz méltóan jártak el. Még akkor is, ha sokan közülük gyerekek voltak még. Vagy nők.” / Szenkovits Péter