Az utcán, a téren

Hogy a május elsejei helyzet Franciaországban többé-kevésbé végig a hatóságok ellenőrzése alatt maradt, az elképesztő méretű rendőri jelenlétnek volt köszönhető. Párizs inkább emlékeztetett polgárháborúban álló városra, mint tavaszi ünneplőbe öltözött metropoliszra. A kormány által szervezett „nagy vita” ide, Emmanuel Macron elnök április végi újabb bejelentései oda, Franciaországban a szociális helyzet továbbra is robbanásközeli. A kormány a megelőző napokban felhívta a figyelmet arra, hogy igen veszélyes dolog tüntetni, ennek ellenére egészen szépszámú ember jött össze a kellemes tavaszi napon a fővárosban. A rendőrség szerint 28 ezren, a szakszervezetek szerint 80 ezren voltak. Örökös a számháború a két fél között, az igazság talán nagyjából félúton van általában, mondjuk, úgy 50 ezer ember vonulhatott fel. Ehhez jött még majdnem nyolcezer rohamrendőr, vagyis ha saját számaikat vennénk figyelembe, akkor azt mondhatnánk, hogy minden harmadik-negyedik tüntetőre jutott egy. Összesen majdnem 20 ezer embert igazoltattak, motoztak meg vagy nézték át a táskáját, tehát szinte minden második emberét. Szüksége volt elszántságra annak, aki a felvonulás közelébe akart jutni, s ez nem volt éppen a kormány ellenére. Végül azt egyértelműen sikerült megakadályozni, amitől a kormány tartott, hogy a „vörös-sárga-fekete” koalíció, a szakszervezetek, a sárga mellényesek és a fekete blokknak is hívott pankrátorok lángba borítsák a várost.

Franciaországban a május elseje szinte kizárólagosan a szakszervezetek ünnepe, nem pedig a pártoké. Ennek oka a szocialista munkásmozgalom történetének az az egyedi vonása, hogy nem jött létre a klasszikus, német mintájú szociáldemokrácia. Franciaországban a szocialista, később a kommunista párt és a szakszervezetek viszonya így eltér a szociáldemokrata modellétől. A mozgalom szocialista szárnyában ez a viszony inkább rivalizáló jellegű volt a kezdet kezdetétől, azaz a 19. század végétől, a párt és a szakszervezetek távolról sem voltak olyan szimbiózisban, mint Németországban vagy akár Angliában. A kommunista oldalon a híres lenini „transzmissziós szíj” elve érvényesült, azaz a szakszervezet a párt teljes politikai felügyelete alatt tevékenykedett, végső soron itt sem a szociáldemokrata módszer volt jellemző. Pártokkal tehát itt nemigen találkozunk május elsején.

Ha május elsejét nem a franciák találták is ki, mégis a Párizsban, a Nagy Forradalom centenáriumán megalakuló II. Internacionálé tette a napot a pár évvel azelőtti chicagói mészárlás emléknapjává és a nyolcórás munkaidő követelésének egyik harci fegyverévé. Május elseje Franciaországban 1919-től munkaszüneti nap, majd 1946-tól fizetett munkaszüneti nap. A dolog nem volt mindig békés, olyannyira, hogy az ötvenes-hatvanas években gyakran az indokínai, majd az algériai háború miatt nem is engedélyezték a felvonulást. Egyébként május elsejék még annak a Philippe Pétain regnálása alatt is voltak, akinek a rendszere „a munka és a nemzeti egyetértés” ünnepét faragta az eseményből. A Pétain által irányított, a náci Németország jóindulatán alapuló Vichy-állam jelszava a szabadság, egyenlőség, testvériség helyett a munka, család, haza hármasa volt.

Párizsban a napot hagyományosan az anarchisták és más libertárius szervezetek felvonulása nyitja. Két-háromezer demonstrálójuk fekete és vörös-fekete zászlók alatt vonul le a sokat megélt belleville-i utcaköveken a város központja felé, hogy ott csatlakozzon a nagy szakszervezeti demonstrációhoz. Ez annyiban összehajol a múlttal, hogy az említett chicagói nagy tüntetés is alapvetően anarchista demonstráció volt. Az idén a szakszervezeti demonstráció azonban inkább két különálló menet volt. A sárga mellényesek, kiegészülve néhol a fekete blokkal, mögöttük pedig a szakszervezeti tömeg. A feketék csatlakozásakor történtek összecsapások, képei bejárták a magyar sajtót is. A hangulatra jellemző volt, hogy igen kevés közös jelszó, egységes skandálás volt hallható, egyet kivéve, amelyet viszont nagy lelkesedéssel üvöltött a tömeg, nevezetesen hogy „mindenki gyűlöli a rendőrséget”. Nehezen tagadhatók a nyilvánvalóan a türelmük és idegeik végéhez érkező rendőrök erőszakos fellépései. Még aggasztóbb, hogy mindez sem a belügyminisztert, sem a kormányt, sem magát Macront nem zavarja különösebben.

Jellemző a szakszervezetek helyzetére, hogy a fekete blokk és a rendőrök közé ténylegesen, de talán szimbolikusan is beszorult Philippe Martinezt, a legnagyobb szakszervezet, a CGT főtitkárát saját biztonsági szolgálatának kellett kimenekítenie a könnygázesőből. Még jellemzőbb, hogy a tömeg egyébként éppen Martinezt inzultálta, szervezetét egyszerűen szarnak nevezvén. És a CGT a legradikálisabb szakszervezet. Martinez nemrégiben arra a kérdésre, hogy lehetségesek-e közös sárga mellényes–CGT-tüntetések a jövőben, úgy válaszolt, hogy „most kezdünk ismerkedni egymással”. A bemutatkozás most megtörtént.

Nemcsak a szakszervezetek és a sárga mellényesek küzdelmeinek közeledése, ahogy itt mondják, a „konvergáló harcok” maradtak el azonban, hanem nagyon úgy látszik, hogy a szakszervezetek nem igazán irányítanak semmit, nemcsak a szociális harcokat, hanem még a saját tüntetésüket sem. Egy jobboldali elnök és a kormánya ennek talán még örülhetne is, de a dolog nem ilyen egyszerű. Manapság a szakszervezetek, akár a többi „közvetítő testület” a pártoktól a médiáig, eléggé lejáratódtak, kevéssé népszerűek a nép nagyobb részében. A helyzet ugyan nem ma, sőt még csak nem is tegnap alakult ki, de a mostani elnök igen sokat tett már a szakszervezetek további gyöngítéséért. Ezzel persze önmagát is igen veszélyes helyzetbe sodorta, hiszen ellenfeleinek nem sok más lehetőségük maradt, mint az utca és az erőszak.

Macron maga ebből talán még személyesen profitálhat is, de lassan az ország teljesen két részre szakad a fél éve tartó társadalmi mozgalom hatására. Vannak, akiknek igencsak elegük van a sárga mellényesekből, és lényegében bármilyen módon megszabadulnának tőlük, és vannak, akik egyre dühösebbek az elnök gyakran értelmetlennek látszó provokációit és főleg az időnként megdöbbentő rendőri erőszakot látván. Sokan mondják az elnöknek, hogy igazi szociális párbeszédre lenne szükség. Ehhez azonban a szakszervezetek végletes meggyöngülése nem éppen a legjobb hír. / Balázs Gábor