Hollywoodi sztár volt sokak szemében

– Mikor engem az édesanyám szült, az volt az érzésem, hogy teljes mértékben tudom, látom és érzem, mi történik körülöttem. Csak lökött egyet, és kijöttem. Ott kezdődik az emberi tragédia… – merengett budaörsi otthonában Ferrari Violetta 2003 végén. Aztán a gyermekéveiről is mesélt: – Hároméves koromban készített nekem kis magyar ruhát, olyan édeset! Rakosgatta. Megvan ma is. Most én rakosgatom. S aztán majd valamelyik kisunokám fogja rakosgatni az ő bébijének… Hát nem csodálatos? Anyám varrta éjszakánként a jelmezeimet is. Micsoda egyéniség volt! Fejkendős, kerek arc, tatáros, mandulavágású szem. Egyszerű volt, de bölcs. Fantasztikus teremtés. Apám Veneto tartományból, Rovigno környéki „possedente” birtokoscsaládból származott, de itt csak egy szegény talján volt. A félig olasz származásunk miatt nem egyszer csúfoltak digónak bennünket…

A színésznő szívesen beszélt „mesegyerekkoráról” is. A budapesti VIII. kerületben, a Kálvária utcában nőtt fel. Szegények voltak, de gyerekként nagyon boldogok.

– Nem volt semmink. S ezért mint emberkéknek – három fiútestvéremmel együtt – ki kellett nyílnia a fantáziánknak. Játszottunk, kitaláltunk ezt, kitaláltunk azt. A szomszédok suszterok, szegény gyári munkások voltak. Normális gyümölcsöt gyermekkoromban nem is igen láttam, nemhogy ettem volna. Talán csak egyetlenegyszer kaptunk vajas kenyeret, az íze ma is a számban van. Mindent annak köszönhetek, hogy meg kellett tanulnom, milyen az élet. Mindent megfigyeltem, regisztráltam. Hányszor láttam az én jó édesanyámat átsuhanni pici, szörnyű lakásunkból a másik oldalon lakó Kapeller nénihez, akié ez a sváb ház volt. Kicsit körülnézett, és nem kellett, hogy bármit is szóljon nekem. Tudtam, hogy azért megy, hogy azt mondja: „Egy kis türelem, Kapeller néni…” Soha nem panaszkodott. Soha.

2004-ben újra meglátogattam, ismét múltidézős, jó hangulatú beszélgetés kerekedett a budaörsi ház kertjében.

– Borzasztóan sok erőm volt – kezdte elgondolkodva azon a nyárelőn. – Honnan? Az anyám volt ilyen. Tőle örökölhettem. Éjszakánként akkor is dolgozott, amikor már mindenki aludt. Imádtam az anyámat! Később próbáltam neki valamit én is visszaadni abból, amit tőle kaptam, de csak keveset tudtam. A gyerekek mindig ilyenek…

Egyszer a kezembe adott egy képeslapot, amit még a hatvanas években Németországban kapott Gobbi Hildától. Ez állt rajta: „Hiányzol, drágám! Rohadt év volt! Gyere egy kicsit haza! Ölel öreg barátod: Hilda.”

Mesélte, Gobbi Hilda egyszer megkérdezte tőle, mit jelent számára a haza.

– A félelem nélküli életet – vágta rá pályatársa kérdésére. – Azt a helyet, ahol nem kell féltenem a gyerekeimet, ahol meg tudom keresni a kenyeremet, ahol nem kell félnem, ha kinyitom a számat. És persze azt a helyet, ahova az első, meghatározó emlékeim kötnek. Ehhez a helyhez hozzátartozik a nyelv, az édesanya, a család.

A pályájáról ugyanilyen könnyedséggel beszélt:

– Hogy sztár lettem volna? Nem tudom. Soha nem éreztem magam annak. Inkább úgy mondanám: fantasztikus tehetség voltam. És nagyon boldog. A legfontosabb a kisugárzás. Nem is a kisugárzás, az erotika – fűzte hozzá. – Az kell. Férfinak és nőnek is. Jobb szó híján mondom csak ki a sztár szót, szóval erotikus kisugárzás nélkül senki nem lehet sztár.

Pedig a kortársai igenis sztárként tekintettek rá. Németh Antal (1903–1968), a híres rendező-színidirektor is ezt mondta róla: „Bejártam az egész világot, de ilyen Ophéliát, mint a Ferrarié, még nem láttam.”

– Én erre nem is azt mondom, hogy büszke, hanem inkább azt, hogy boldog voltam! – idézte fel a színésznő, mit érzett a rendezőóriás méltatása kapcsán. – Én nem ismerem a büszkeséget, mert mire legyek az?

Aztán elgondolkodva témát váltott:

– Magyarországon nevelkedtem, kicsit olaszként, magyar édesanyám magyarul tanított imádkozni. Ha már itt tartunk: én nem szeretem azt a nagy magyarkodást sem. Itt, Magyarországon sokan olyan büszkék, még azok is, akik nem érdemlik meg, hogy azok lehessenek. Számomra a patriotizmus fogalma szimpatikus, pedig amúgy én magyar is vagyok, olasz is vagyok. Amit akarnak. De akárhonnan nézzük, ember vagyok, és kész. Ez a legfontosabb.

Az Ármány és szerelem Lujzájaként is elsöprő sikert aratott. A pályatárs Horváth Teri Sári-gyöp című kötetében (Szépirodalmi Kiadó, 1978) színi főiskolás éveiről idézi fel: „(Közöttünk) Lujzának nem volt jó senki. Akkor játszotta tüneményesen Ferrari Violetta a Nemzeti Színházban. Minden lány önkéntelenül a hatása alá került. Ettől nem tudtunk önmagunk Lujzájává lenni.”

Törőcsik Mari a megjelenésre váró Ferrari-kötet előszavában emlékezik meg egykori színésztársáról (2018-ban):

„Főiskolás korunkban hihetetlen nagy, elérhetetlen, mondhatni hollywoodi sztár volt számunkra. Pedig alig volt köztünk korkülönbség, ami már el is tűnt akkoriban. Amikor csak lehetett, megnéztük a Nemzetiben. Beálltunk valahová, és bámultuk.”

„Nem tudom, miért volt ennyire bátor” – mondta róla Törőcsik Mari. Azt mondja: Ferrari másképp viselkedett, mint bárki más, de a pályatársak szerint megengedhette magának. Úgy öltözködött, úgy beszélt, olyan szabadon! Színészberkekben közszájon forgott, de a valóságtartalmát ma már nehéz kideríteni, állítólag Major Tamás rajongásig szerette Violettát, és sokszor meg is védte. Biztosan szükség volt rá, hiszen nem volt politikusalkat, s azokban az időkben néha mondott olyanokat, hogy akik hallották, azoknak fölakadt a szemük.

Ezért is bolondultak érte a pályatársak, mindenki, aki a közelébe került, és persze a közönség is. Lejáratott a szó, de igaz: vagány nő volt. S mivel hihetetlenül nagy tehetség, ez a vagánysága ragyogássá vált. Páratlan volt az egész lénye. Az idegrendszere úgy működött a színpadon, ahogy a pillanat megkívánta. Nem színjátszott, hanem létezett. / Szenkovits Péter