Három csehovi figura
Nem tudom, mikor adták elő utoljára egyetlen koncerten Brahms három trióját. A Müpában most egy ilyen rekordkísérlet tanúja lehetett a létszámában gyér közönség.
A Krilov–Knyazev–Luganszkij-trió „visszafelé” adta elő a három Brahms-művet, az op. 101-es c-mollal kezdve, a C-dúrral (op. 87) folytatva, és a szünet utánra hagyva a korai (op. 8) H-dúr triót. A c-moll trió első hangja meg is határozta az elő-
adásmódjuk alaptónusát: Knyazev vonója úgy füstölt, mint egy jobb napokat látott Zsiguli, és ha valaki a hangverseny után összeszedte volna az elszakadt, letépett vonószőröket, egy gyakorlóvonóra valót alighanem újrahasznosíthatott volna belőlük.
A műsorfüzet a csellista Alexandr Knyazevet taksálja a legmagasabbra, egyenest Rosztropovics utódjának nevezi. Nekem legkevésbé ő tetszett ezen a koncerten. Mostanában több olyan csellistához is szerencsém volt (pl. Gustav Rivinius vagy Fenyő László), akinek elképesztő vonótechnikája színpompás csellóhangot eredményez – Knyazev viszont a „dögönyözős” iskola növendéke. Brahmshoz olykor ez is illik, vagyis ahol dögösnek, belemenősnek kellett lenni, ott Knyazev ment előre, mint a gép, cserébe szinte sose volt elég halk, mindig ellepte Szergej Krilov hegedűhangját.
Krilov pedig remek. Ő aztán sokszínű, finom, de erős is, ha kell, és mindig egy centivel a realitások felett lengedezik. Mégis remekül zenél együtt a többiekkel, noha nem mindig világos, ki a főnök. Alapjában és látható módon ő, de Nyikolaj Luganszkij, a zongorista még nagyobb zenész, emiatt ha nem is ő irányít, Krilov olykor mégis hozzá alkalmazkodik. Mert Luganszkij maga a zene: szépek és differenciáltak a hangszínei, teresek a mondatai, vagyis minden zenei gondolatnak van helye, ideje, sosem kapkod vagy tolakszik, de nem is késik.
A három zenész tehát jelentősen különbözik, de ez nem hiba vagy hiányosság: ettől lesz izgalmas az összjátékuk. A tökéleteshez épp úgy viszonyul, mint a műsorfüzetben közölt képük a valósághoz. Mert az idealizált, jól fésült fotókhoz képest – főleg a vonósok esetében – az életben megharcolt, itt-ott kissé már megkopott, csehovi figurákat kapunk, akik ettől még emberibbek. És ezek hiába külsőségek, a zenélésben is ezt az emberit, ezt az egyénit érdemes kiemelni, amitől a másfél órányi zene, ez a különbözőségeiben is olykor megejtően hasonló három Brahms-trió mindvégig fenntartja a feszültséget, és sose lehet biztosra menni, mint egy stúdiófelvételen, mert mindig történik valami apróság.
Nekem a H-dúr trió nemcsak azért tetszett a legjobban, mert amúgy is ez a kedvencem, és nem is azért, mert a szünetben a mostanában sajtójegyként kapott jobb oldal 4. sort felcseréltem egy tizedik környéki sor közepére, ahol feleannyi cselló és másfélszer annyi zongora szólt (ezt az akusztikai anomáliát nemcsak kamarakoncerteken figyelhetjük meg), hanem mert úgy éreztem, a három zenész eddigre teljesen belefeledkezett a zenélésbe, és a folyamatos igen magas színvonalból teljesen eltűnt minden külsőség. Ezt igazolja a ráadás, a c-moll trió megismételt scherzója, mely egy hajszállal még jobbnak tűnt, mint egy órával előtte.
Ahogy a három csehovi figura mosolyogva, egymással udvariaskodva kisántikált a színpadról, az ismét megerősített abban, hogy magas színvonalú orosz zenészek kamarakoncertjét nemcsak zenei okokból vétek kihagyni. De ez már a ráadás ráadása. Đ
(A Krilov–Knyazev–Luganszkij-trió Brahms-kamaraestje, Müpa, január 31.)
