A Pixel című táncműsor láttán leesett az állunk: 11 táncos és izgő-mozgó vizuális környezet olyan elképesztő látványt produkál, amit muszáj megnézni.

Mintha absztrakt festmények volnának, olyanok, hisz Gadó fotográfusi szeme éppoly pontos, mint az orvosé.

– Kedves Angéla! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre vendégül láthatom szerény hajlékomban.

A tulajdonos a raktár felől érkezik. Benéz az üzletbe, csak néhány vevőt lát a polcok között, a pénztár előtt kisebb sor.

„Olyan természetességgel létezett a színpadon, ahogyan az életben” – írtuk róla a szeptemberi nekrológban, amelyben elbúcsúztunk tőle. És valóban: Avar István civil beszélgetőpartnerként is imponálóan természetes volt, nem „játszott”, holott a rádióinterjú színpadon készült, közönség előtt – huszonnyolc évvel ezelőtt. Akkoriban gyakran diskuráltunk a Rádió Pagodájában. Sok mindent tudtam róla, de erre a beszélgetésre készülve előhalásztam az archívumból a vele készült régi interjúkat, elolvastam, mikor mit írtak róla, egy réges-régi újságot magammal vittem a Radnóti Színház pódiumára is.

Az apám nőjét Csillának hívták, és felszolgáló volt a Pacsirta presszóban. A Pacsirta két kis teremből állt csupán, s az Árpád út legvégén volt feltalálható, iramodásnyira a Víztoronytól, a kis piac ölelésében. Oda csak a helyiek jártak, meg a titkos szerelmesek, akik nem akarták, hogy ismerősök lássák őket, és a kezdő alkoholisták, akik azt nem akarták, hogy lássák, ahogy rummal béleltetik a kávéjukat.

„Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki” – énekelte Mária Lujza nevű nagyanyám mély, érzelmes hangon, miközben dohányzástól megsárgult körmei a lehangolt pianínó billentyűin kopogtak. Anyám a konyhában a haját tépte. Megőrjítette az órák óta tartó klimpírozás, de már jött is a következő futam, és felcsendült a nagypapa nótája, a Deres már a határ.

Két órája ülnek a parton, már megittak négy-négy Borsodit. Kapás nincs, élvezik a nyugalmat. A békák brekegnek, az úszók lubickolnak a vízben, a szellőben lágyan hullámzik a nádas.

Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma úgy kén', hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg...

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...

(1899)

Az értem, hogy meg kéne köszönni minden rosszat, na de a jót? Miért kéne a jót megköszönni? Hát hiszen a jó nem is embertől való. (Jó, de, de, tőle is, tessék, tegyünk engedményeket.) Jó, legyen az is ember, de akkor legyen névtelen. És Isten állítólag a derűs adakozót szereti, nem a fogcsikorgatósat, nem azt, aki hálát vagy köszönetet vár. Akkor minek megköszönni? Még arca se legyen neki. A névtelent, csakis a névtelent szereti.

Karcsika hátra tett kézzel állt Anya és Apa előtt, nagy levegőt vett, és aztán mondani kezdte nekik a verset, de hibátlanul, olyan hibátlanul, mint a vízfolyás.

Otthoni inspirációk hatására mindig is színésznek készült. Vidékről került a főiskolára, kevés híja volt, hogy vidéken is kezdje a pályát. Ám a Vígszínház társulatánál indult a karrierje – lépésről lépésre. A Kossuth-díjas színésznő két évtizede rendez is. Hatodik esztendeje a Víg direktora. Év elején, mandátuma lejártakor, a fővárosi önkormányzat másfél évre meghosszabbította megbízatását. Azt szokta mondani: igazgatóként hű a Vígszínházi hagyományokhoz, a karakteréből adódó sajátosságokra pedig nem neki kell felhívnia a figyelmet. Annyi biztos: bátor húzása is akadt az elmúlt időszakban. Élete a színház, amelyben a karácsony is csak szusszanásnyi, de fontos pauza.

Nyolcvanöt éves korában elhunyt Lantos Ferenc Kossuth-díjas festőművész, grafikus és művészetpedagógus, Pécs díszpolgára, akinek életművét állandó kiállítás mutatja be a pécsi Vasváry-házban – adta hírül a bama.hu hírportál.

Jóannész Moszkhosz görög klerikus 578 tavaszán elindult az ortodox Kelet felfedezésére. Levante volt a leggazdagabb, legnépesebb és legkulturáltabb régiója a bizánci szuperhatalomnak. (Ha Latin-Európa sajnálatosan keveset tud is a Keletrómai Császárság történeteiről.)

Holminak nevezték. Decemberben már befejezett a múlt idő. Kenedi János történészé meg Magyar Bálinté volt a lap alapításának ötlete. A szerkesztők huszonöt éve minden hétfő délután kettő és négy óra között összegyűltek Réz Pál alapító-főszerkesztő Dunára néző lakásán, kávét ittak, közben „Rézúr” anekdotázott Örkényről meg Déry Tiborról, akiket személyesen is ismert.

Minden idők legnagyobb, Elvis Presley életéről szóló tárlat nyílt meg Londonban az O2 Arénában. A jövő augusztusig nyitva tartó kiállításon mintegy 300 darab Elvishez fűződő személyes tárgyat, ékszereket, fellépőruhákat, hangszereket lehet megtekinteni, és sok-sok zenét hallgatni.

A lengyel Ida című film a legfontosabb kategóriákban megnyerte az Európai Film díját: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőri munka szobra is ennek a műnek jutott. Emellett a közönség díja is a lengyeleknek járt, Rigában megkapta a People’s Choice Awardot.

Francia vígjáték egy lecsúszott, munka nélküli színészről, aki – jobb híján – rendőrségi helyszínelésen vállal néma szereplőként vendégszereplést. Ő a tetem, akit körberajzolnak.