A kacagópusztai incidens
Tévedéseinket sem csak a véletlen vezérli. Jócskán belejátszanak az illúzióink is.
1938. október 5-én hajnalban Felcsiki százados parancsára a gömöri térség határbiztosító százada átlépte a magyar–szlovák határt, s Kacagópusztán elkezdte volna a Felvidék felszabadítását. Az önként vállalt feladatot a százados nagyon komolyan vette: odarendelt cigánybanda húzta a talpalávalót az induláshoz. A bajok odaát kezdődtek. A betonbunkereknél, amelyeken nem fogott a magyar golyó, szurony, a jó vitézi rezolúció. Estére: visszavonulás, kilenc halott baka, több sebesült.
Aztán a bécsi döntés csakhamar békésen visszacsatolt csonka Magyarországhoz egy dél-felvidéki területsávot. Ám az egykori trianoni határ továbbra is elválasztotta az anyaországot és a katonai közigazgatás alá sorolt visszatért területet. A személyforgalmat eleinte blokkolták, csak a kivételezettek, az „úrinők”, tisztfeleségek és hasonlók vásárolhatták fel s ki a hazainál jobb minőségű cseh cipő-, ruha-, konyhafelszerelési készleteket.
A diadalkapus örömünnepet számos csalódás követte. A csehszlovák koronát nyomott kurzuson váltották át pengőre, ami általános fizetés- és nyugdíjcsökkenéssel járt. Az árak felmentek. („Minden drága, vissza Prága!” – mondogatták a csalódottak.) A magyar termékek minősége nem érte el a korábban megszokott szintet.
Nem használt az sem a felvidékiek hangulatának, hogy a közalkalmazottaknak „nemzethűségi igazolóbizottság” elé kellett állniuk. A „visszatérteket” gyanakodva nézték: nem fertőzte-e meg őket a cseh(szlovák) demokrácia, az általános és titkos választójog „mételye”, a középiskolai koedukáció szabadelvűsége és a többi modernség.
Nem csupán egy leszakított területsáv visszaragasztásának problémáiról volt itt szó, hanem egy másképpen szocializálódott társadalom integrálásáról – foglalja össze a konfliktusos lényeget a szerző. Húsz kiheverhetetlen év – másként!
(Simon Attila: Magyar idők a felvidéken. 1938–1945. Jaffa Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
