A Fanni-napló
„Olyan gyerekek vagyunk.” Amikor éppen nyolcvan évvel ezelőtt, 1935. február 10-én Gyarmati Fanni leírta ezt az első mondatot az ajándékba kapott keménytáblás határidőnaplóba, nem lehetett fogalma sem, hogy mibe kezd bele. Végigsízték ezt a vasárnapot vőlegényével, Radnóti Miklós költővel, akit már kilenc esztendeje ismert, de a szigorú Gyarmati szülők (tán kissé vaskalaposan) diplomához kötötték a házasságot, s ebből nem engedtek, noha a fiatalok között már régóta sistergően szenvedélyes volt a viszony.
Gyarmati Fanni költőfeleségnek készült. Nem ihlető múzsának, aki itt-ott futólag homlokon csókolja a kiválasztottat, hanem olyannak, aki mos, főz, stoppol, elsőnek olvassa a verset, a döccenő ritmust kiigazítja, nyersfordítást csinál, aki társ a társaságban, véderő a gáncsoskodókkal szemben, biztat és serkent és szeret. Osztozik. Költőfeleségnek készült, nem rettentette vissza a nemzet özvegyének, Szendrey Júliának a meghurcolása, sem a Csinszkának címzett szemrehányások özöne, Jókainé Grosz Bella megkövezése vagy épp Móriczné tragédiája sem.
Özvegynek persze nem készült. Krónikásnak sem. Az első feljegyzések azért születnek, hogy majd a közös, feledékeny öregségben emlékeztetőül szolgálhassanak: na, hányban jártunk Párizsban, mikor is volt nálunk Szerb Tóni a feleségével, mikor lett Szegeden magántanár Ortutay?
Mindössze tizenegy évről szól a napló. Igaz, olyanról, amelybe beletartozott egy házasság, egy háború, egy hűtlenség, egynéhány halál, köztük egy: a megbocsáthatatlan. Benne csillagos megalázás, „siralomház atmoszféra”, tajtékos ég, söpredék idő, csapdahelyzet, erőszak férfiakon és nőkön. Belefértek versek, beszélgetős esték, irodalmi féltékenységek, szegénység és bujkálás, végül „begubózás a szenvedésbe”. Nem fért bele a gyerek, a biztos megélhetés, a méltóság megőrzése: a holnap.
Nem volt királyi útja a költői érvényesülésnek sem. Radnótinak „nincs ép talajszerűsége” – írták róla 1938-ban egy költészeti antológiában, mintha a poézisra való képesség a születési anyakönyvtől függene, a talajgyökértől (ha jól értjük e zagyvát). Ekkor, a huszadik század derekán, épp ezeréves, zivataros történelmünk következtében már aligha akad olyan fajmagyar és őskeresztény, aki birtokában volna valamiféle, a Vereckei-szorosban osztogatott, elsőbbséget biztosító büszke sorszámnak és kacagányos helyjegynek.
A naplóíró ugyanennek az évnek a februárjában azt látja a Nemzeti Színházban, hogy majd minden férfi gomblukában nyilaskereszt zöldell. Az igazán ambiciózusok orra alatt ott csúfoskodik a kefe Hitler-bajusz is. Most az ő idejük jön, akik készségesen igazodnak széljobbra. („Én vagyok őrült, vagy ők azok?”) A világ egyre fenyegetőbb, a kilátások egyre sötétebbek. „Talán tényleg be kellene szerezni egy revolvert... Talán igaza lesz a szomorú viccnek, hogy a pesszimisták Ausztráliában vigadoznak, az optimisták meg a dachaui koncentrációs táborban...” – írja le Fanni 1938. december 21-én, a leghosszabb éjszaka idején.
A barátok menekülnek, kivándorolnak. „Egyedül maradunk, lassan egészen egyedül. Kiment Péter Bandi, Komor Bandi, Zádor Anna, Gyusziék, Fenyves Sanyi és a szülők” – mondja 1938-ra a rímet 1939.
Mérleget kell készíteni. „Nem akarok a zsidók foglya lenni. (...) Utálom a zsidó megkötöttségeket. (...) Ha egyszer gyerekem lesz, nem akarom zsidónak, én nem akarom őt is kirekeszteni a nemzetből, melybe belegyökereztünk” – vallja szenvedélyesen a háború első esztendejében.
1940 szeptemberében Radnóti (a „belegyökerezett”) második munkaszolgálatára vonul be. Elválásuk után Fanni nyomban kalapot vásárol. („Szégyelltem is magam nagyon.”) Pedig bizonyos polgári családokban a kalapvételnek alighanem valamiféle fájdalomcsillapító szerepe lehetett, a szuverenizmus megőrzésének csacska jeleként – mondja a recenzens saját familiáris emlékei alapján is.
De mindenkit megbénított a csapdaállapot. „Ha a németekre kívánom az átkokat, akkor talán velük pusztul az ország, ha ők győznek, csúful belepusztulunk mi” – latolgatta 1941. kilátásait a napló. „Minden pillanat ajándék.” „Minden pillanatban búcsúzom.”
Ámbár az is túlélhető – hisz annyi túlélni való van! –, ha már nem egyedül Fannié a költő. Beck Judit szerelmi vetélkedését Radnótiék házassága túléli, éppen a feleség önzetlensége révén. „Éljen az én édes Szívem úgy, ahogy jólesik” – írja megengedő szomorúsággal a naplóban.
Ami kis biztatás, az is pesti módon, grimaszként szól. Azt dudorásszák a nagy reménytelenségben: „Hitler Adolf azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak jól fog menni...”
De addig még hosszú az út, és göröngyös. „Húsz fillérem sincs, amiből villamosjegyet vehetnék” – panaszolja a költőfeleség. A gyakori társasági-baráti együttlétek szegényesek: „Mik hámozza a karalábét és sárgarépát, amiből vacsorát csinálok uborkasalátával a vendégeknek”, Major Tamásnak, Hont Ferencnek, Gobbi Hildának.
Az irodalmi estek összehozzák Radnótiékat Aczél Györggyel. Fanninak rossz róla a véleménye: „striciszerű jelenség”, aki elvette az újlipótvárosi gazdag család tizenhét éves (!) leánykáját, hogy majd együtt kivándorolnak, de végül itt maradtak. Aczél ambiciózusan mond verset, de nem elég jól. „Nem tudom, hogy lesz-e valaha is valaki belőle” – jegyzi fel a naplóíró 1944 februárjában.
Aztán a riasztó nagy fordulat: a német megszállás. Ha eddig bizonytalan volt a jövő, mostantól egyenesen fenyegető. Radnóti méregért könyörög, de ismerősüknek is csak annyi van, „amennyi saját magának kell”. Tessék ezt végiggondolni! „Járkálj csak, halálraítélt!”
A nácik bevonulása után „a vegetatív szükségleteken kívül szinte minden megállt”. Nagy fordulaton működött viszont a megszállók biztonsági szolgálata. Sorra fogták le az embereket. Radnótiék telefonon próbálták tartani a kapcsolatot az ismerősökkel, de egyre többször hallották Karig Sárától az irracionális, mégis érthető, kódolt választ: ezt is, azt is, őt is „elvitte a cica”. Azaz a karmos Gestapo.
Ekkor már belekerült a közbeszédbe egy eredetileg nem katonai kifejezés, a „tarkónlövés”. Az NKVD és az Einsatzgruppék kivégzési módszere. 1942/43-ban rábukkannak a katyńi áldozatok tetemeire, a tömeggyilkosság a hazai lapokban is nagy teret kap. (Magam is akkor olvastam először a versbe, életrajzba nem illő, nem kívánkozó szót.) Fanni is ismeri: „ha tudnám, hogy egy jól irányzott tarkólövés hirtelen megölhet, nem bánnám” – írja 1944 májusának idusán.
Aztán jön a bujkálás, az ostrom, az erőszak, a hirtelenség: Radnótinak nincs nyoma. Ami van, hamis. El kell fogadni a magányt. „Ha Miklóst elvetted, vegyél el engem is, nagyon-nagyon gyorsan. (...) Nem fontos, hogy itt legyek, édes jó istenem, könyörgöm, pusztíts el nagyon, nagyon gyorsan.” (1945. június 26.)
A napló még 1946. szeptember 9-ig „túlél”, ráng, remél. Az utolsó sorok egyike pillanatképbe sűríthető: „Alkonyatig cigarettázom mélyen, felnőttesen az ablakban, és csorog a könnyem.”
(Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935–1946. Szerkesztés, jegyzetek, utószó: Ferencz Győző. Jaffa Kiadó.)
