Privát szimpátiák

– Ötödik egri évadja idején nyilatkozta: az ön számára az igazi színház vidéken van. Öt vígszínházi év után is így gondolja?

– Közel áll hozzám az intenzív társulati együttlét, amely persze kényszerűsége is a vidéki színészlétnek. A színészházzal, közös főzésekkel, bulizásokkal, beszélgetős éjszakákkal. Mélységeinkben is könnyebb így megismerni egymást, ami a munkában is előny. Mindemellett a vidéki színészek könnyebben váltanak, mozdulnak inspiratív, új irányokba. A pesti egzisztencia akkor is erős kötés, ha valaki nem érzi jól magát társulatában. Akkor is nehezen moccan, ha saját elkényelmesedése zavarja. A Vígszínházat pedig „bevonzottam” az életembe.

– Eszenyi Enikő felhívta...

– Ha nem keres, én hívom. Kislányként lettem rajongója a Vígnek, amikor eldöntöttem: színész leszek. Videón is megvoltak az előadásai: Fekete Péter, Heilbronni Katica, mások. Kamaszodva Pestre is feljártam Újfehértóról a darabjaikért. Gyerekkorom óta a nagy volumenű, történetmesélős színház áll hozzám a legközelebb.

– Akkor ez most mesebeli helyzet?

– A helyzet negatívumait is tapasztalom.

– Például?

– Például van kritikus, aki úgy véli: a Vígszínházban nem vagyok már olyan minőségű színész, mint Egerben.

– „Remek”, fogalmazta tömören meghatározó recenzens a Danton Portiájaként nyújtott alakításáról.

– Őszintén szólva nem olvasok már kritikákat. Ám megtalálnak az ismerősök a kikerülhetetlen beszámolóikkal. Általában érzékelhető: ahogy az élet más területein, úgy a színházi teljesítmények megítélésében is fontosabbak olykor a privát szimpátiák. Vagy az adott klikk véleményrendszeréhez való ragaszkodás. A Víg kapcsán fékezi az objektivitást, hogy nem tartják igazi művészszínháznak. Ellentétben például az egykori egri teátrummal. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nincsenek bennem kétségek saját színészetem kapcsán.

– Azok mifélék?

– Pályakezdő, Örkény színházi éveimben sok szerepet elpuskáztam. Nem illettek hozzám a naivák, a nekem való szerepeket meg idősebb kolléganők játszották. Azok a feladatok találtak meg később Egerben és a Vígben. Azt is tudom: nem vagyok olyan karakter, akit könnyen megszeret a közönség. Hiányzik belőlem a báj, amely szempillantás alatt melengető nyomokat hagy másokban. Ám a rendezők szeretnek velem dolgozni, ahogy a kollégák is.

– Akkor pozitív a mérleg?

– A színész nem kis részben azért áll ki a közönség elé, mert szeretetre vágyik. Talán nem véletlen, hogy jobban kedvelem az analitikus próbafolyamatot, mint az előadást.

– Azért a hivatásában is érzékelhető anomáliákban a politika túlburjánzásának ugyancsak szerepe van. Egri igazgatója, Csizmadia Tibor azért is lépett vissza anno az újabb direktori pályázattól, mert a jobboldali színháziak már akkor hadat üzentek neki, amikor még pozícióban volt. A Vígszínház körüli történések sem politikasemlegesek. Színháza több produkcióban is reflektál minderre. Ilyen előadásokban másként működik a színész? A próbák során támpontként szolgálnak a szerepépítéshez a hétköznapok történései?

– Alföldi Róbert rendezéseire ez nem jellemző. Az adott nő karakterének működését, motivációit kell megértenem – amelyek a darabban ábrázolt helyzetekből következnek. Nincs közvetlen közük jelenkori helyzetekhez. Júlia azért tartotta volna vissza Dantont a forradalomtól, hogy a férfi több időt töltsön otthon. Portia viszont jobban vágyta a hatalmat, mint Brutus. Utánaolvastam, egyes vélekedések szerint Caesar meggyilkolásánál is jelen volt. Bodó Viktor rendezésében – A revizor – volt olyan, hogy egy hírműsor aktuális részlete is példaként szolgált valamely színpadi szituációhoz. Egyébként annak kapcsán éreztem utoljára késztetést, hogy tüntetni menjek. Amikor megbüntettek két képviselőnőt a parlamentben, mert a „vak komondoros ügy” miatt monoklit maszkíroztak maguknak.

– Pedig A revizor bemutatója idején még el sem kezdődött a tüntetési szezon.

– Fellángolásom le is csillapodott, utóbb sem éledt újjá. Színészi működésemben ugyanis nem az „anomáliák” dominálnak. Nyűgjeim ellenére mégiscsak pozitívan hat a komfortérzetemre, hogy erős társulatnak vagyok a tagja. Ráadásul Eszenyi Enikő rendszeresen dolgozni hívja hozzánk a meghatározó „művészszínházi” rendezőket. És egyre jobb szerepeket kapok. Kocsma Jenny karaktere is régóta vonzott. A Koldusopera persze társadalmi kórkép, de egyben nagy mese.

– A Vígszínház jövője sokáig kérdéses volt. Tény: bármelyik kulturális intézmény a hatalom mindenkori játékszere. A színház belvilágában tényleg tompulnak a közéleti skandalumok zajai?

– Lehet, botrányos, de nem foglalkozom politikával hétköznapi szinten. Csak éles helyzetben. Egerből is eljöttem, amikor morálisan azt éreztem: nem lehet maradni. Az pedig mindig egy adott közösség viszonyaitól függ, mikor zárnak össze, ha „veszélyt” éreznek, vagy mikor várnak ki, élik tovább mindennapi életüket. A Vígszínházban a politikának nem volt olyan erős hatása a munkánkra, mint a Nemzeti Színházban a kollégákéra. Azt viszont tapasztaljuk: a közönség kezd belefáradni az aktualizáló előadásokba.

– Konkrétan?

– Szellősebb a látogatottságuk. Nálunk a Danton már nincs műsoron. A Revizor kapcsán is, amely kifejezetten szórakoztató, egyre többször hallom liberális barátaimtól: vicces, vicces, de azért ne azt tolja már arcukba a színház, ami a hírekből is odatüremkedik.

– Művészszínházi rendezők rendre elmondják: a színház alapvető dolga, hogy rákérdezzen a társadalom legfeszítőbb problémáira.

– Annak is sokféle útja van. És az sem baj, ha a színház szórakoztat is. Eszenyi Enikő szerintem bátor színházat csinál, ugyanakkor estéről estére meg kell tölteni egy ezerfős nézőteret. Egyébként biztos másként reagál a közélet történéseire egy politikai lap újságírója, mint egy színész.

– Elvben mindkettő cselekvő értelmiségi.

– Rajtam az is sokat változtatott, hogy négy éve megszületett a kislányom. Korábban „ugrálósabb” voltam. Hajlamos a szervezésre, akár szervezkedésre. Ma már elnézőbb vagyok. Egyetlen életünk van. Anyaként arra törekszem, hogy nyugalomban élhessük meg a privát világ örömeit. Jó lenne, ha nem jutnánk odáig, ahol ez is önzésnek számít.