Whiplash
Vér, veríték és könnyek. Nincs politikai korrektség, nincs tapintat, tolerancia, megértés, csak a feladat van. A maximum. Minden más megalkuvás. Nincs kártékonyabb, mint a legyintő-beletörődő „elég jó”. Ami nem tökéletes, az nem kielégítő.
Ezek a harcias gondolatok – képzelnék-e? – egy zeneiskola próbáin és produkcióin születnek, egy dobolni tanuló tizenéves és egy őt oktató zenetanár együttműködése révén. Együttműködés? Tanár? Edző! Őrmester természetű tréner, akinek a próbáin olyan az alávetettség és a terhelés, mint a tengerészgyalogosok kiképzésén. Életre-halálra!
A profizmus, a „Leistung” számít, más semmi. Nincs „amerikai individualizmus”, nyegle rágózás, lazaság. Itt csak a teljesítményt nézik. A csapat a fontos, a produkció, amiért mindenki a maga teljes sorsával, személyiségével felel. A fegyelem is katonás: csak a „Yes Sir!” lehet a válasz. Aki tehetséges, azt meg kell törni és taposni, mert csak lentről lehet nagyot emelkedni, látjuk Fletcher mester filozófiáját, aki sírva hazudik, ha kell, érzékeny tanítványát öngyilkosságba szorítja (ha gyenge volt, hát nem bírta). Egy fantasztikus zenegépet épít fel emberekből, akik megtanulnak mellette szárnyalni és szenvedni, szolgálni és sziporkázni, feloldódni a feladatban, vérző ujjakkal akár a gyűlöletig gyakorolni, lemondani lányról, családról, civil életről, mert ha Fletcher azt mondja, „nézzük az ötödik ütemtől”, az teremtő pillanat. Vagy pokoli.
Drámai a két ember, a tanár és a tanítvány összeakasztása. Nagyszerű a forgatókönyv, sodró a történet, kiválóak a színészek. Az öt Oscar-nomináció teljesen indokolt.
Feltétlenül nézzék meg! És másnap tegyék be a DVD-lejátszóba Fellininek a Zenekari próbáját is! Sok érdekes rímet fognak találni a két teljesen különböző világban.
(Rendezte: Damien Chazelle. A diákot Miles Teller játssza, a tanárt J. K. Simmons, aki alakításáért megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Golden Globe-ot.)
Bölcs István
