Szentpéteri Nagy Richard: A szuverenitás és a nép
Joggal kérdezhetjük, hogy mi a különbség. Mi változott? Mi lett más? A válasz érzelemmentesen és őszintén csak az lehet, hogy nagyon is sok minden változott, de ez nem nagyon látszott meg az alkotmánynak eme passzusán.
1989-ben megdőlt a kárhozatos rendszer, valamennyi alrendszerével, a párt-, a választási és a kormányzati szisztémával együtt, a közjogi berendezkedéstől a politikai rendszer egészéig, sőt a gazdasági és – ahogy egykoron nevezték – a társadalmi rendszer is átalakult a talpától a tetejéig; valódi, tényleges és – akkor úgy látszott – végleges rendszerváltás történt, jobban jár az igazság ügye, ha ezt utólag se nagyon vitatjuk újra és újra.
Az azonban okkal felvethető, hogy ha Magyarország valódi alkotmányos demokrácia lett (és maradt húsz évig), akkor ezt miért nem tudta jól, szépen, nemesen, határozottan, koherensen, normatíve, szelíden, emelkedetten, ünnepélyesen és igazul visszatükrözni a rendszerváltás rendszerének agyonmódosított alkotmánya. Továbbá: hogyan lehetett ez a lehetetlen alkotmány egy jó rendszer szimbóluma, a közjogászok kedvenc, szeretett és népszerű hivatkozási alapja (a hivatalos hivatkozásokon túl, természetesen), noha hemzsegett a fura, igaztalan, setesuta, bicebóca, pontatlan, gyengécske és szánalmas megfogalmazásoktól?
Az egykori alkotmányszöveg igenis megmaradt a sárgult papírokon, a beköttetett Magyar Közlönyök porosodó köteteiben a könyvtárszobák mélyén, és nem enged nosztalgiázni. Az, hogy a köztársaság elől lehullott a nép, a nép elől pedig a dolgozó jelző, semmit sem változtatott a textus hazugságán.
Minden hatalom sose volt a népé, azt se közvetlenül, se választott képviselői útján nem gyakorolhatta, és nem is baj, hogy nem gyakorolhatta. A főhatalom, vagyis a szuverenitás azonban köthető a néphez, de nem mint annak birtokosa, hanem mint forrása vagy eredője, vagyis a szuverenitás származhat a néptől, ha már származik valahonnan, de nem a népé, mert ha a népnél lenne, akkor nem kellene alkotmány. Márpedig van ilyen dokumentum, vagyis létezik egy szövegkorpusz, amely alkotmánynak mondja magát.
Talán megjegyezhetjük, hogy volt alkalmunk korábban is állítani ilyesmiket, és – ennek hatására vagy más hatásra, nem tudjuk – az alkotmányozó a ma hatályos Alaptörvényben (méghozzá a B) cikk (3) bekezdésében) már ekként fogalmazott: A közhatalom forrása a nép.
Hogy ez a kitűnő mondat milyen ellentmondásban van az Alaptörvény következő két mondatával (a B) cikk (4) és a C) cikk (1) bekezdésével), azzal most ne idegesítsük magunkat, örüljünk inkább annak, hogy a főhatalom forrása tekintetében végre megtörtént a rendszerváltás. Más kérdés, hogy ez az örvendetes változás éppen akkor esett meg, amikor minden más tekintetben rendszervisszaváltás következett be, de most ezzel se izgassuk magunkat. Vessünk inkább egy pillantást arra a kérdésre, hogy a néptől eredő szuverenitás hogyan manifesztálódik az államéletben, mert ez újabb ellentmondásokkal ismertet meg minket.
Hogy maga az állam szuverénnek tartható, az már csak azon is meglátszik, hogy van alkotmánya (olyan, amilyen), vagyis Alaptörvénye, amely alkotmányos rangra tart igényt (jogosan vagy sem), márpedig egy nem szuverén állam aligha tarthatná alkotmánynak a közjogi berendezkedését rendező alapdokumentumát. Csakhogy egy jogállamban a jog szuverenitása már csak azért is evidens, mert a jog az államot is korlátozza, márpedig e korlátozás legfőbb hordozója, megjelenítője az alkotmány, amely felette áll az államnak.
Mármost hogy a nép szuverenitásából ekképpen el lehet jutni az állam szuverenitásáig, és az állam szuverenitása valóban manifesztálódik az alkotmány szuverenitásában, az további hosszú levezetéseket is bőségesen igényelne (de még mennyire), ám egy alkotmányos jogállamban az alkotmány szuverenitásáig el kell jutni.
Akinek a szuverén alkotmány ideája nem tetszik, az ne akarjon alkotmányt, mert egy alkotmány csak szuverén lehet, ha igényt tart az alkotmány névre.
