Szabó Zoltán Attila: A szolidaritás újrafelfedezése
Amikor a magyar futballban hallom az örök szlogent, hogy: „vannak bíztató jelek”, már az arcizmom se rándul. Amikor pedig a koronavírus-járvány kitörése előtti hétköznapokon, a társadalmi felelősségvállalás fontosságáról hallottam szónokolni oly’ hölgyeket és urakat, akiken a kosztüm, illetőleg a sportzakó többszázezres holmiként feszült, s az arcukat – jó pénzért – plasztikai sebész gyalulgatta; maximum vállat rándítottam. Szemüket, gesztusaikat, gépies mozdulataikat látva (nagy tisztelet a kivételeknek!), sehogy se sikerült elhinnem, hogy tényleg belső indíttatás vezéreli őket, s hogy valóban sejtenék, mit éreznek a nincstelenek. Azt sem „kajáltam” be, hogy jólszituált félszentjeink egyszeriben Assisi Szent Ferenc útjára tévedtek volna, s immár vele zengik: „…én szeressek, mert akkor kap az ember, ha ad…”
Hosszú évek teltek el úgy, hogy miközben a duma fölbugyogott, a valós helytállás az elit részéről, elmaradt. A segítő szándék a nagyvállalati kultúrában is csak nyomokban volt felfedezhető. (A politikait egyenesen hagyjuk!) Dr. Beck György, a Vodafone Zrt korábbi vezérigazgatója, a Neumann János Számítógéptudományi-társaság elnöke, 2019 nyarán kritikai észrevétellel is élt, mondván: „a mai multinacionális környezetben kevés hangsúlyt fektetnek az empátiára, és a csapatépítés sem igazán cél…”
Mondjuk ki, hogy vannak szavak, amelyeket hagytunk elkopni, elhordani, mint egy cipőt, egy nadrágot, vagy egy divatos zakót. A koronavírus-járvány okozta sokk azonban a temérdek fájdalom mellett, mintha az elnyűtt szavaknak, a valóban lényeges fogalmaknak újra teret engedne. Tolkien-t idézve: „ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is”. Adyval szólva: „Ki közénk áll, nem kap finnyás kezet / S harcolunk, mint egybevert mártirok / Fenevadakkal cézári arénán.”
Empátia, tolerancia, alázat, csapat nélkül most tényleg nem megy. Az emberség, a (sallangmentes) szolidaritás létérdekünk lett, s nem elég már az adójóváírás, meg más előnyök érdekében, bőkezűnek látszani. Eljött a tettek ideje. Mit se számít, melyik oldalon állunk, hová ikszeltünk, ki kinek a rokona. Új példaképek, tiszta célok születnek, percről-percre. Az internet, amely azért a hülyeséget is ontja ránk, s ahol változatlanul többségben vannak az értetlen, éretlen, intoleráns kommenthuszárok; a szép példákat ugyancsak kigyűjti, elénk tárja.
Videókon látjuk, ahogy sorakoznak a véradók, majd magunk is azt érezzük, hogy velük tartunk. Aggódunk az idősebbekért, de már nem „általánosságban”, üres Facebook-bejegyzésekben, hanem úgy, ahogy José Mourinho, a Tottenham edzője is teszi Londonban: futárként, háztól házig cipelve a segélycsomagokat. S ha már foci (nem a honi!), a Juventus játékosai önként lemondtak a sztárgázsikról, a spanyol Real Madrid pedig legendás stadionját, a Bernabéut, átadta az egészségügynek, amely így tárolási és logisztikai központtá alakul. A Ferrari az első között ajánlotta fel kapacitását, kivételes mérnöki tudását arra, hogy olyan berendezéseket gyártson, amelyekkel érdemben segíthető a vírus elleni küzdelmet.
Itthon is olyan példátlan adakozási-boom kezdődött, amelyhez hasonlót eddig nem tapasztaltunk meg. Szinte forrong a közösségi média, folyamatosak az ajánlkozások, az önzetlen segítség „divattá” vált, a hétköznapi hősök száma egyre gyarapodik. A szolidaritás, a felebaráti szeretet jegyében, máskor egymásra alig köszönő szomszédok tudakolják: tehetnek-e valamit a másikért. Ott tartunk, hogy Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere köszönetét fejezte ki azoknak, akik rekordszámban jelentkeztek segítő munkára az Állami Egészségügyi Ellátó Központ önkénteseket toborzó oldalán. Közéjük tartozott Cseh Katalin, EP-képviselő is, aki – nem kis kockázatot vállalva – újrahasznosítja az orvosi diplomáját. Szóval, igenis vannak bíztató jelek!
Babitsnak igaza volt: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét”.
