Ne engedj ki egy cseppet sem

– Szeretem emlegetni Beszédes Józsefnek, a reformkor nagyjának mindig megfogadandó tanácsát: „Sem házad udvarából, Sem községedből, Úgy vármegyédből Egy csepp vizet Ki ne engedj!” – int bennünket Ligetvári Ferenc professzor, akadémiai doktor, a Nemzetközi Öntözési és Vízrendezési Szövetség korábbi alelnöke.

Ámbár éppen szegény Beszédesre hivatkozunk? Hiszen vízügyünknek ez a kiemelkedő alakja, aki Széchenyi Istvánnal együtt már 1840-ben kezdeményezte a Duna–Tisza-csatorna megépítését, éppoly kevéssé volt szerencsés a magyar urakkal, akárcsak Vásárhelyi Pál vagy Mosonyi Emil. Beszédes József sorsát (is) mutatja, hogy máig sem épült meg ez a fontos (és az esetleges éghajlat-változással egyre fontosabbá váló) vízi út. De bölcs víztakarékossági-vízgazdálkodási intései sem igen találtak követésre, ha meggondoljuk, hogy országunkba folyóinkon 112 km3 víz áramlik be, és 118 km3 folyik ki.

– Valóban néha azt gondolom, nekünk Mohács kell, hogy felébredjünk, és végre kialakítsunk egy egységes, rendszerszemléletű vízgazdálkodást – kesereg Ligetvári.

Merthogy vegyük észbe, a vízzel való gazdálkodás nemcsak civilizációnknak, hanem ténylegesen mindennapi életünknek meghatározó, alapvető öszszetevője. Az iható, tiszta víz előállításán, a víz minőségének megőrzésén kívül idesorolandó a hajózás, az öntözés, a szennyvizek tisztítása és hasznosítása, mi több, a természeti élőhelyek megtartása vagy a nálunk még mindig politikai tabuként kezelt energetikai hasznosítás is.
A víz ésszerű felhasználása épp anynyira sürgető feladat, mint akár a gyorsan fogyó energetikai üzemanyagok helyettesítésének megoldása. Földünknek immár 6,5 milliárd embert kell eltartania, és bár mostanra lassulva nő a létszám, azért még így is növekszik, és nagy a valószínűsége, hogy a század végére eléri a nyolc, sőt akár a tízmilliárdot is.

Ráadásul egyre többen élünk városokban. 1800 táján az embereknek mindössze egy százaléka volt városlakó, még 1970-ben is csupán 30 százalék körül járt ez az arány, jelenleg viszont már minden második ember városi, és valószínűleg tíz év múlva elérjük a 60 százalékot. Márpedig a városban nincs kút a kertben (bár könnyen lehet, hogy annak a vize nem is iható), és a nagy mennyiségű szennyvízzel is tenni kell valamit.

– Teljes szemléletváltozásra van szükségünk. Biztató, hogy sok helyen már megtörtént. Nagyon előremutató lehetőség, hogy a szennyvizet az utolsó, a kémiai tisztítási fázis előtt tározókba vezessük. Ezzel nemcsak egy meglehetősen drága technológiai lépést takarítunk meg, hanem az is nagy előny, hogy a mezőgazdaságban igen jól hasznosítható a tápanyagokban gazdag ülepített víz. Ráadásul műtrágyából is kevesebb kell, ami nemcsak spórolást jelent, hanem a környezet kisebb terhelését is.

A természetes tisztítás további előnye, hogy a tisztulás a természetben meglévő erőforrásokkal megy végbe. A szárazföldi és a vízi ökoszisztémák – bár némiképp eltérő módon és mértékben – egyaránt képesek erre. Ez a mechanizmus leghatékonyabban a szárazföldi ökoszisztémákban érvényesül – a növény-talaj rendszerekben a lebontás túlnyomórészt a talajban mint élő szűrőrendszerben megy végbe, fizikai, kémiai és biológiai folyamatok együttes hatásaként.

– E rendszerek nagy előnye, hogy döntően a Nap sugárzó energiáját hasznosítják, kímélve Földünk fogyóban lévő energiakészleteit. Fontos szempont az is, hogy a folyamat eredményeként költségcsökkentő, gazdasági hasznot jelentő új termék keletkezik – mutat rá a professzor.
Működnek már ilyen rendszerek. Például az igencsak vízhiányos Izraelben a nagyvárosok szennyvizét mély tározókba vezetik, partjukon csápos kutak szívják ki a talaj által megszűrt vizet, és viszik tovább például a Negev-sivatagba öntözésre. Nálunk is rendkívül hasznos lenne hasonló formák alkalmazása. Egyrészt így nem vezetjük a szennyezést az élővizeinkbe, másrészt nagyon előnyösen tudunk öntözni, és egyúttal tápanyagot (nitrogént, foszfort) is bevinni, elsősorban persze nem az élelmiszer-, hanem például az energetikai növénytermesztésben.

– Már vannak eredményeink, például a génmódosított svéd fűzzel vagy olasz nyárral – teszi hozzá Ligetvári Ferenc. – Ezek az erőművekben elégetendő fák akár hat métert is nőhetnek egyetlen év alatt, méghozzá gyenge talajon, ahol aligha lenne érdemes például kukoricát termeszteni. De említhetem a kibocsátások egyéb hasznosítását is: például a mezőgazdasági szennyvíziszapból, hígtrágyából erjesztéssel biogáz állítható elő, ami jól használható hő- és áramtermelés céljára.

A mezőgazdaságnak nemcsak arra kell törekednie, hogy energiaszükségletének minél nagyobb hányadát fedezze saját forrásból, hanem arra is, hogy a kőolaj alapú nyersanyagok helyébe állítható termékeket állítson elő az ipar számára, és a működésekor keletkező biomasszából meg annak melléktermékeiből minél többet juttasson vissza a biológiai körforgásba.

Már folynak nálunk is kutatások, hogy városi szennyvizek hasznosításával vízben szegény területeken fás (például erdő, szőlő) ültetvényeket telepítsenek. Társadalmilag is fontos, hogy a hátrányos helyzetű Duna–Tisza-közén kezdik a munkákat. A cél új, felszín alatti (alagcsövezéses) öntözéses szennyvíz-hasznosítási rendszer kialakítása, amelyben a tápanyagban gazdag vizet az igényeknek megfelelően juttatják el a növények gyökeréhez. Ez a megoldás azért kedvező, mert így kiküszöbölhetők a kellemetlen szagok a települések közelében, és a dréncsövek megfelelő mélységbe helyezésével szabályozható a fák gyökérzetének táplálása.

Ha már öntözésről beszélünk, sajnos a helyzet egyáltalában nem örvendetes. Magyarországon az 1970-es években 500 ezer hektárnyi volt az öntözési kapacitás, ebből rendszeresen hasznosítottak mintegy 300 ezret. Jelenleg viszont alig 100 ezret, ami az összes megművelt terület 2 (!) százaléka. Viszont az öntözött területekről nyerjük összes mezőgazdasági termékünk 20 százalékát, és itt dolgozik a mezőgazdaságban foglalkoztatottak háromnegyede. Most végre tervezik további 40 ezer hektár öntözését, elsősorban jó termőképességű területeken, például a debreceni löszháton.

Szomorú tény, hogy a rendszerváltás után a magyar vízügyet rendkívül erősen visszavetette egyes kormányaink politikai okokra visszavezethető elfogultsága, leépítései. Előtte, különösen a múlt század második felében igen magas volt a magyar vízmérnökök nemzetközi reputációja, fejlett országokból is hozzánk jöttek tanulmányozni vízgazdálkodási rendszerünket.

Jelenleg viszont a vízügyet tárcától tárcáig dobálják, kutatóbázisait jelentősen megnyirbálták, tekintélyét lesüllyesztették. Holott víz nélkül, rendszerszemléletű vízgazdálkodás és vízépítés nélkül aligha beszélhetünk környezetvédelemről, ahogyan fenntartható fejlődésről sem. Ehhez pedig értő szakemberek kellenek.

Szerencsére e téren mára ismét fellendülőben van a korábban nagyon magas színvonalú, de a hátrányos megkülönböztetések miatt visszaesett felsőoktatás. Remélhető, hogy a – bármilyen politikai orientációjú – kormányok előbb-utóbb felismerik: megbecsült, színvonalas vízgazdálkodási és vízépítési szervezetek meg erős kutatóbázisok nélkül aligha leszünk képesek ésszerűen gondoskodni életfontosságú elemünkről, a vízről.