A MOVE újra menetel Budapesten

A MOVE már vonul Budapest utcáin. De hogyan kezdődött? Miféle vargabetűk között?

Az ős miként született meg? Erre kértünk választ a történészprofesszortól.

A Magyar Országos Véderő Egyesület annak idején háromszor alakult meg. Előzetes alakuló ülését 1918. november 15-én tartotta. A véglegesnek mondottat, ahol az alapszabályt elfogadták, november 30-án. És rendeztek 1919. január 19-én egy elnökválasztó gyűlést is, amelyet nem neveztek ugyan alakuló ülésnek, de amelynek eredményeként egy teljesen más MOVE jött létre, mint amelyik eredetileg útnak indult.

E rejtélyes történetet csak akkor érthetjük meg, ha szemrevételezzük a magyar hadsereg tisztikarának helyzetét és állapotát az első világháború végén. Mindenekelőtt azzal kell tisztában lenni, hogy a hadsereget nem a katonák tömege jelenti, hanem a rendszer és a rendszerben érvényesülő hierarchia, amely megszabja a stratégia, az arra épülő operációs terv, a parancskiadás és a végrehajtás láncolatát. Ha ez a lánc megszakad, összezavarodik, hadseregről már nem lehet beszélni, hanem csak csoportokról, félkatonai osztagokról lehet szó. Az utóbbiakkal 1918 őszén tele volt az ország, ezzel szemben hadsereg nem volt.

A magyar hadsereg e lánc működése szempontjából eleve nem volt ideális. Mindenekelőtt a tisztikar két részre oszlott aszerint, hogy a közös hadseregben vagy a honvédségben szolgált-e valaki. A két testületnek nemcsak a mérete, a feladatrendszere és a felszereltsége tért el egymástól, de a mentalitása is. A háború idején és utána emellett mély szakadék választotta el az aktív és a tartalékos tiszteket egymástól. A tisztikar egészének a helyzetét jól jellemezték viszont a következő adatok. 1918-ban a tiszti állomány 8000 aktív és 40 ezer tartalékos tisztből állt, akik közül a kormány 2700 aktív és 4200 tartalékos tisztnek biztosított fizetést. Noha ez alapot adhatott a széles körű elégedetlenségre, politikai megosztottságnak 1918 október–novemberében a tisztikarban nem volt jele.

Az október 30–31-i forradalom tervezetét Csernyák József tartalékos pilóta százados és kis csapata dolgozta ki, és ő tárgyalta meg a részleteket egyes szakszervezeti vezetőkkel, akik az eseményekben aktívan részt vettek. Az ekkoriban alakult Katonatanácsnak Csernyák volt a vezetője. Kozma Miklós aktív huszár százados, aki nem sokkal később már a MOVE átállítását szervezte, november 14-én még így írt az öccsének: „Az első perctől kezdve világos volt, hogy minden komoly ember kötelessége ezt a kormányt és a nemzeti tanácsot teljes erővel támogatni, hogy fenn tudja tartani a rendet. Bűnösebb dolog, mint ellenállás és ellenforradalom, nem is képzelhető.”

Ennek az álláspontnak tökéletesen megfelelt a MOVE említett előzetes alakuló ülésének hangulata november 15-én, ahol a jelenlévők ugyanezt az álláspontot képviselték, és semmi jele nem volt annak, hogy bárki „ellenforradalmat” akarna kirobbantani.

Ugyanezt a vonalat követte a véglegesnek tekintett alakuló ülés is. Erre a Pázmány Péter Tudományegyetem Múzeum körúti épületegyüttesének udvarában álló Gólyavárban került sor, és mintegy 1000 katonatiszt vett rajta részt. Az elfogadott alapszabály a szervezet feladataként az érdekvédelmet, a katonai szellem ápolását és nagy hangsúllyal „a Köztársaság védelmét” fogalmazta meg. A felszólalók üdvözölték a demokratikus berendezkedést, és jelezték, hogy vállalják az ország és az állam megvédelmezését. Ideiglenes elnöknek megválasztották Molnár Dezső altábornagyot, az ügyvezető igazgató Zsiross István alezredes lett. A terv az volt, hogy a végleges tisztikart egy következő gyűlés keretében választják meg.

Minden arra vallott, hogy a tisztikarban november végéig nem ment végbe hasadás politikai kérdések miatt. Az ellentábor csak december közepén kezdett szervezkedni, és e műveletben már ott lehetett látni – méghozzá vezető szerepben – Kozma Miklóst is. Mi indokolta a lázadást? Az egyik ok az lehetett, hogy a kormány elfogadta a nagyhatalmak jegyzékét, amelyben a Felvidék kiürítését követelték, és a demarkációs vonalat a Duna mentén az Ipolyig, majd Rimaszombaton át az Ung torkolatáig jelölték ki. A másik okot Bartha Albert hadügyminiszter lemondása adta, amit elsősorban az kényszerített ki, hogy a Katonatanács új vezetője, Pogány József tüntetést szervezett ellene. A miniszter úgy látta, hogy ilyen körülmények között értelmes katonapolitikát nem tud kifejteni. A Bartha elleni tüntetés idején egyébként egy vezérkari százados, Gömbös Gyula állt ki a balkonra, és a tömeget rendre, valamint a haza védelmére szólította fel.

Ekkor kezdte Kozma Miklós szervezni az úgynevezett „maffiát”, amelynek az volt a célja, hogy a MOVE-t a „hazafias” tisztek vegyék át, és eltüntessék az útból a korábbi vezetés mellett a katonatanácsokat is. A balkonjelenet Gömbös Gyulát felértékelte, és Kozmával együtt többen gondolták, hogy a MOVE vezetőségválasztó gyűlésén őt kellene elnöknek választani. A „maffia” magánlakásokban jött össze, és a január 19-ére meghirdetett gyűlés idején már mintegy negyven aktivistája volt. Őket gondosan elhelyezték a Gólyavár különböző pontjain, megbízva őket környezetük befolyásolásával. Az ülésen Gömbös többek között kijelentette, hogy választani kell a hazafiság és az internacionalizmus között. Ám itt jelen volt és felszólalt a másik oldal erős embere, Stromfeld Aurél is, akit a „köztársaságiak” akartak megválasztani. Az ülés a továbbiakban zűrzavarba fulladt. Áramszünet miatt a tanácskozást áthelyezték az Esterházy (ma Puskin) utcai Tiszti Kaszinóba. A továbbiakról pedig alig tudni valamit. Az egyetem udvarán összetűzésre került sor valamilyen „forradalmi” csoporttal, majd azok, akik megjelentek a kaszinóban, megválasztották Gömböst elnöknek. Nem tudni azonban, hogy mennyien voltak ott, és azt sem, hogy milyen volt a szavazati arány.

A tisztikar mindenesetre két, politikai értelemben élesen elhatárolódó részre bomlott. 1919. január 19-én Böhm Vilmos kapott hadügyminiszteri kinevezést, és kezdte el a hadseregszervezést. Számos tiszt vállalta a feladatot, nagyjából ugyanazok, akik később, a Tanácsköztársaság idején is részt vettek a Vörös Hadsereg szervezésében és vezetésében. (Többségük idővel betagolódott a hadseregbe, és szép karriert futott be.) Mások viszont ellenforradalmi csoportokat szerveztek (Szegeden, Bécsben, majd Grazban), és közöttük meglehetősen sok olyan, főként fiatal tiszt volt, akik az ellenforradalmi MOVE profilírozásában is részt vettek.

Ezt követően a szervezet élete változatosan alakult, de önálló hatalmi tényezővé sosem vált. Néhány eminens tagja katonai diktatúra bevezetésére gondolt, ám ez illúziónak bizonyult. Ezt követően a csoport megoszlott aszerint, hogy Károly királyt akarta-e visszahívni a trónra, vagy Horthy kormányzóságát támogatta. Miután Bethlen István miniszterelnök a kormányzó támogatásával 1923-ban megnyerte a politikai csatát Gömbössel szemben, Bethlennek nem volt szüksége a MOVE-ra. Mi több, később Gömbös Gyulának sem igen kellett a MOVE, mert hadügyi államtitkárként, majd miniszterként, végül pedig miniszterelnökként hadsereget akart építeni, nem pedig egyleti politikát folytatni. A MOVE által megszervezett lövészmozgalom sikere csúcsán 12 ezer tagot számlált, ami természetesen nem volt figyelmen kívül hagyható, igaz, túlságosan jelentős sem. A miniszterelnök ugyanis nyilvánvalóan több százezres hadseregre gondolt. Gömbös elment a MOVE által adott vacsorára, meg is dicsérte a szervezetet, de őt saját pártjának az egypárti rendszer bevezetésére irányuló szervezési munkája érdekelte. S az, hogy szerinte megbízható tiszteket, többek között MOVE-tagokat indítson el a magas karrier felé, aminek az lett a következménye, hogy a vezérkari vezetés egy része a szélsőjobboldal felé kezdett orientálódni.

A MOVE megélt még egy feltámadást Darányi Kálmán miniszterelnöksége idején, midőn a Nemzeti Egység Pártjának szélsőjobboldala elhagyta a pártot, és a MOVE-t szerette volna felhasználni a kormány megbuktatására. A tervezett puccs összeomlott, mielőtt még elkezdődhetett volna, és a MOVE meghatározó személyiségei szétszóródtak a különféle nemzetiszocialista típusú pártok irányába.

Mindent egybevéve, a Gömbös által egy rövid ideig reprezentált MOVE-tagság a továbbiakban megjelent minden szélsőjobboldali csoportosulás táján, de saját „sikereket” nem tudott felmutatni.