A magyar a kultúrán spórol - ez nem meglepő

1989 elején is szorgosan működtek az (át)árazógépek az üzletekben. Új esztendő, új árak, ezen ugyanúgy nem lepődött meg már senki, ahogy az influenzajárványon sem. Hiszen szilveszteri kabarétréfák hálás témája volt már jó ideje, hogy ki miből spájzolt be még az óévben. A januári és a februári emelés ténye tehát már nem, de a mértéke meglepte a lakosságot. Mi több, megrázta. Erősen.

Az életszínvonal az 1973-as szintre esett vissza. Kevesen engedhették meg maguknak a tejben-vajban fürdés-fürösztést ilyen „kellékárak” mellett a tej literje 9,20-ról 12,90-re drágult, tíz deka vajat pedig 13,20-ért mértek, szemben a korábbi 10,30-cal. A jobb idők vasárnapi menüjének törzsét képező rövidkaraj 170 forintba került, hússzal többe, mint egy évvel azelőtt. A zsömle ára 1,10-ről 1,30-ra tornázta fel magát, a párizsi kilója 88-ról 100 forintra. Jelentősen megdrágult a tömegközlekedés is: a villamosjegy kettőről öt forintra, a buszjegy háromról hatra emelkedett, a bérletek ára több mint a kétszeresére. Viszonyításképp: az átlagkereset 8165 forint volt akkoriban.

A lakosság tíz százaléka élt a társadalmi minimum, 660 ezer ember pedig a létminimum alatt. Debütált a munkanélküli-segély. Becslések szerint százezren húzták meg magukat átmeneti szállásokon, a róluk való intézményes gondoskodás ötletével meg épp csak kezdtek barátkozni a szakemberek. Minden magára valamit adó lap szociálpolitikai vitát indított: a szegénység nem bűn.

Film, színház, kefir

Min spórol a magyar? – tették fel a kérdést a KSH és a GKI szakértői az életszínvonal-csökkenés réteghatásait bemutató kiadványukban. A válasz ugyanúgy nem meglepő, mint a téli influenza felbukkanása: a kultúrán, mi máson. A lakosság kevesebbet költött mozira, színházra, könyvre és persze sajtótermékekre. Aki addig tíz újságra fizetett elő, az a szaporodó lapok közül is csak egyet-kettőt tartott meg.

Aki költségkímélő szórakozásként a tévét választotta, az hétfőnként a Chatovalloni polgárokat, keddenként pedig Brinkmann professzor klinikáját vagy a Polipot nézte szakmányban. És olcsóbban jött ki, ha üdítő helyett sört kortyolgatott a fotelben. A korabeli sajtó azon kesergett ugyanis, hogy a békéscsabai gyümölcslé harminc százalékkal drágább, mint a Kőbányai Világos. Aki adott az egészségére, kanalazhatott divatos terméknek számító, ám azóta elfeledett Prim joghurtot.

Kaukázusi kefirt már akkor is fogyasztott a nép. Az újságíró tanácsot adott az ügyben, hogyan szállítsuk épségben haza az eresztő dobozú

kaukázusit: tegyük bele egy jól záródó befőttesüvegbe. „Nevetséges, hogy ilyen csomagolási problémákkal kell foglalkozni, ’89-et írunk, oldják meg!” – csattant fel bátran a sajtómunkás. Megoldották.

Sorra alakultak az új kiadók. A köztereket ellepték az utcai árusok, akik eddig még nem publikált műveket és friss memoárokat kínáltak. Számos külföldi kiadás után végre nálunk is kinyomtatták Haraszti Miklós Darabbér című művét, megjelenhetett Koestlertől a Sötétség délben vagy Orwell 1984-e. A közélet iránti növekvő érdeklődést a könyv- és folyóirat-kiadás is tükrözte.

Az év legnagyobb visszhangot kiváltó színházi bemutatója Kornis Mihály darabja volt a Vígben, a Körmagyar. És a musicalhajó is ment, a Macskák 500. előadását ünnepelték a Madáchban, miközben a szaksajtó azt találgatta, mi lesz a teátrummal a legendás igazgató, Ádám Ottó távozása után. A Nemzetiben Galgóczi Erzsébet Vidravasát, a kaposvári Csiky Gergely Színházban az Ács János rendezte Othellót játszották nagy sikerrel. A tavaszi fesztiválra pedig eljött George Tabori színházat játszani Budapestre.

Talán a mozirajongók érezhették a legkevésbé hátrányban magukat Európa nyugati feléhez képest. Létrejött az Art Mozi-hálózat, nyitóprogramként Alan Parker A fal című filmjét vetítették. (Jó, hét évvel az eredeti bemutató után, de mégsem kellett rá annyit várni, mint egyes könyvekre. És a mű nem okozott csalódást, ellentétben a nálunk erotikus legendává vált Emanuelle-lel, amely avíttas lett, mire ugyancsak 1989-ben megérkezett a magyar mozikba.) Ekkor készítette Enyedi Ildikó Az én 20. századomat, amely megkapta Cannes-ban a legjobb első filmes rendezőnek járó Arany Kamera díjat. Első filmjét, a Szédülést forgatta Szász János, és nagy közönségsikert aratott az Eldorádó Bereményi Gézától és a Mielőtt befejezi röptét a denevér Tímár Pétertől. Kellően borzongtak a nézők Dobray György K című ál-dokumentumfilmjén: miközben tiltott gyümölcsként majszolták a Rákóczi téri lányok kulisszatitkait, szoktak a gondolathoz, hogy a politikai nyitás hordalékaként a honi prostitúcióról is beszélni kell. A közélet és politika felé fordulás a dokumentumfilmek virágkorát hozta el.

A filmszemle kategória-fődíját Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk című alkotása nyerte. A társadalmi zsűri elnöke az akkor még államtitkár Horn Gyula volt.

Slampos, szolid, sikkes

Hogy miként öltözött fel a nagyérdemű ezekhez az eseményekhez?

A nők Marlene Dietrich-stílusú bő nadrágba, elöl fecskefarkot imitáló mellénykével. Megadóan roskadoztak a kabátok, blézerek sőt pulóverek méretes válltömései alatt. Nyárra viszont betörtek a könnyű anyagok, lehetőleg a végletekig húzva, pliszszírozva. „Aki ad magára, az vesz magára” – hirdette a Centrum Áruház. Nagy felháborodást váltott ki az általános elszegényedésben, amikor az egyik bulvárlap három kategóriába sorolta a hölgyeket – aszerint, hogy mennyit költenek a megjelenésükre –: slampos, szolid, sikkes.

A slampos húsz forintért vesz Camea rúzst, a szolid ötvenért „jugót”, a sikkes pedig szemrebbenés nélkül leperkál 165-öt a Broadway nevű márkáért. Ekkor nyílt meg az első budapesti Estée Lauder-szaküzlet. Lesz-e olyan nő, aki meg tudja fizetni? – aggódott a sajtó. Lett. Aki meg nem tudta, annak maradt a megújult Fabulon.

Ősszel, amikor a gyerekeket beadták az iskolába, kiderült, hogy gond lesz a nyelvtanulással. Mert igaz, hogy az addig kötelező orosz helyett választhattak volna más nyelvet is, csakhogy hiányzott hozzá a képzett tanerő. Még tízezer forintos bérrel és szolgálati lakással is csalogattak, mégsem jelentkezett senki.

Hadjárat Bécsbe

1989-ben is megejtettük a téli meg a tavaszi hadjáratot, azaz április negyedikén és november hetedikén, az ünnepet kihasználva a magyar vásárlósereg megostromolta Ausztriát műszaki cikkekért. A lomha magyar kereskedelem igyekezett az események után cammogni, és a liberálisabb behozatali rendszert kihasználva túlvásárolta magát. Így az üzletek polcain porosodott a valutáért vett áru, hiszen a lakosság már rég beshoppingolt Bécsben.

Aki viszont úgy gondolta, hogy a téli szünetben síel egyet az osztrák hegyekben, pofára esett. Nem a jégen, még itthon. Az ország devizakészleteinek vészes apadása miatt a kormány felfüggesztette a valutaellátmányt. (Emlékszünk: azt a háromévente járó 382 dolcsit.) Túlzottan liberálisnak bizonyult a lakossági valutaellátás rendje, az emberek feketén vásároltak, és kivitték Bécsbe a drága valutát – szólt a hivatalos indoklás. Ilyen ez a nép, halmozza otthon a gyógyszert, mégis rossz az egészségi állapota, továbbá kihurcolja az országból a dollárt.

Alig pár hónap volt hátra az első szabad választásokig.