Vereségből győzelem

Mi a különbség egy jó vezető és egy jó politikus között? Jó vezető az, aki jól végzi a dolgát, a jó politikus viszont bárhogy végzi a dolgát, elhiteti, hogy az jó. Mert a politikai vezetői mentalitás egyik alapja: hibázni nemcsak tilos, de egyenesen lehetetlen. Az elismert hiba a bukással egyenlő. A tehetséges, de a bukás peremére sodródott politikus a fenti szabály szerint értelmezi a valóságot: ahogy ő végezte a feladatát, az a jó.

„A megválasztott politikus legfőbb motivációja a hatalomban maradás” – mondja Ronald E. Riggio, aki szervezetpszichológiai kutatásai során mérésekkel is alátámasztotta ezt a népi megfigyelést. A hatalomban maradás vágya tehát felülírja a jól végzett munka iránti igényt és felelősséget, így a megválasztás után a központi (az egyetlen?) cél a bukás elkerülése lesz, amihez ki kell építeni az intézményi és a politikai környezetet. A siker is ennek tükrében mérhető: ha egy vezető kiépíti azt a rendszert, amelyben bukása elképzelhetetlenné válik, meg is valósította a célját.

A politikai hatalom birtokosait leginkább saját viselkedésük és döntéseik – vagy a szövetségeseikbe vetett bizalmuk – sodorják a hatalomvesztés közelébe. Sokakat az, hogy túlreagálják saját hatalmukat: amikor valaki hatalom birtokába jut, nőnek az igényei és a követelései is – sokszor jóval a rábízott hatalom lehetőségeit meghaladóan. A hétköznapokban ezt hatalmi gőgnek vagy simán arroganciának nevezzük.

„Minden politikai élet, hacsak nem vágja el azt valami egy csodálatosan boldog pillanat kellős közepén, bukással végződik, mert ez a politika és az emberi kapcsolatok természete.” E mondatot Enoch Powell brit politikusnak köszönhetjük, akit Vérfolyam (Rivers of Blood) című, a bevándorlás veszélyeiről szóló beszéde miatt zártak ki soraikból és az árnyékkormányból is a konzervatívok. A bukás rövid távon talán megúszható, de hosszú távon elkerülhetetlen része a politikának. Ám ahogy egy zuhanó repülőn nincs ateis­­ta, úgy egy, a bukás pillanatában lévő politikus sem hiheti el támogatottságának vagy szövetségeseinek elveszítését. Csakhogy míg a repülő utasa már nem vigasztalhatja magát azzal, hogy tulajdonképpen be sem csekkolt a járatra, a gép pedig fel sem szállt, addig egy politikus kísérletet tehet a valóság átkeretezésére annak igazolására, hogy a vereség valójában győzelem.

„Amikor arról kérdeznek, mire van legnagyobb szüksége valakinek, hogy politikussá váljon, azt felelem: arra a képességre, hogy megjósolja, mi fog történni másnap, a következő hónapban, a következő évben – és utána képes legyen megmagyarázni, miért nem az következett be” – mondta Churchill.

A kérdés persze az, miképp sikerül a magyarázat. Mennyire meggyőző? Mennyit koptat a politikus karizmájából – és persze szövetségeseinek bizalmából? Merthogy azokat, akik nem saját hatalmuk erejét mérik el, a legtöbbször (vélt) szövetségeseikbe vetett irreális, túlméretezett bizalom indítja el a lejtőn.

A megúszás egyik legfontosabb eszköze az átkeretezés – azaz a hazugság. A politikusok – legyenek bár demokratikus vagy diktatórikus rendszer döntéshozói – hazudnak. Általában azért, hogy saját inkompetenciájukról, egy vagy sok rossz döntésükről eltereljék a figyelmet. De a világban paradigmaváltás zajlik: egy, az Economist hasábjain  szeptemberben megjelent, egyébként Donald Trump módszereit vizsgáló szerkesztői cikk szerint ma már az „igazság utáni politika idejét éljük” (post-truth politics). Amikor az igazság már nem vitatott és még csak nem is hamisított, egyszerűen csak másodlagos jelentőségű. Korábban a politikai hazugság célja az volt, hogy a világot eltorzított vagy hamis színben mutassa. Ez mára megváltozott: ennek a világnak a politikusai nem meggyőzni akarják a célközönséget, az elitet, csupán fölerősíteni az előítéleteket. A bukás az, ha ez valamiért nem sikerül. Egy erős intézményi rendszert működtető demokráciában erre jóval nagyobb az esély, mint azokban az országokban, ahol autokraták arra használják a post-truth technikáját, hogy az ellenzéket is elhallgattassák. Az ilyen, hazugságtengerben élő emberek számára a politikai bukás már nem értelmezhető, és nem is a választói szándéktól függő fogalom. n