Védelem nélkül

A modern, fiatal munkavállaló egy laptoppal a kezében sétálgat egyik kávézóból a másikba, telefonját headsettel használja, ebéd után leheveredik egy park füvén, majd andalog tovább. Egy hónapban egyszer önjáró gördeszkájával elmegy egy irodaházba, ahol az aktuális megbízóival találkozik. Van, aki az andalgás helyett saját otthonát választja munkahelyéül, számítógépét figyeli, mikor szólal meg a sípoló hang, ami a következő, éppen rá kiosztott munkafázisra figyelmezteti, hogy utána gőzerővel, akár 12-14 órán át a klaviatúra és a képernyő társaságában, szótlanul teljesítse a feladatot. A másik fontos sípjel a banktól érkezik, ilyenkor a mobilon megnézi, hol tart a számlája. Azután se szó, se beszéd megbetegszik, emiatt nem tudja elkezdeni a minap vállalt új munkáját, táppénz, betegszabadság ismeretlen fogalom számára, a kórházi kezelés után megcsappant pénzkészleteit kezdi beosztani, és reménykedik, hogy a pályázatai közül valamelyik bejön, és ismét indulhat a laptopos andalgás vagy az otthoni zugban az ücsörgés-várakozás algoritmusa.

Az egyre terjedő, konkrét munkahely nélküli, alternatív munkavállalói formák kezdetben ugyan csábítók, egyik-másik maga a szabadság szinonimáját jelenti sokaknak, ugyanakkor az első válsághelyzetig eszükbe sem jut, mi lesz tíz év múlva. Lesz-e valaha nyugdíjuk, egyáltalán az alkalmi, úgynevezett projektalapú munkákon kívül mit érhetnek el az életben, ha nincs szakmai előmenetel és az ehhez szükséges intézmény a hátuk mögött? Egyáltalán, meddig bírják energiával és lélekkel, hogy nincs állandó, tervezhető jövedelem, hanem a lefutott projektek után várják, hogy a megbízónak mikor lesz kedve vagy lehetősége fizetni? Pedig efelé megy a világ a fejlettebb féltekén. A home office, az outsourcing, a coworking egyre több fiatal számára jelenti a munkavállalás egyetlen lehetséges terepét. Már Magyarországon is szabályos munkavállalói státuszként ismeri el a Munka törvénykönyve a home office-t, az otthoni munkavégzést, ami mögött viszont nincsenek olyan garanciák, biztosítékok, amelyek – ha a NER által jócskán megnyirbálva is, de mégiscsak – elérhetők a munkaszerződéssel, netán szakszervezeti tagsággal rendelkezők számára. Papp-Nagy Viktória, a munkaügyi és nemzetközi kapcsolatok szakértője pedig több olyan érdekvédelmi szerveződést ismer a nemzetközi munka világában, amely nálunk is alkalmazható lenne. Keveházi Katalin a női munkavállalókról beszél, akiknél sokkal jellemzőbb a részmunkaidőben vagy az otthon végzett munka. Összeállításunk végén olvashatnak arról, hogy az Európai Unió államaiban hogyan alakulnak az alternatív foglalkoztatási metódusok.