Írnak, írnak, díjat nem kapnak
Az irodalmi díjak nemek közötti megoszlása elég fontos mérőszám. Ezek az elismerések a művészeti teljesítmények mérőeszközeiként szolgálnak, és ha a díjakból az egyik nem aránytalanul alacsonyabb mértékben részesül, az már önmagában is problémát jelezhet. Ennek a furcsaságnak – mondhatjuk, igazságtalanságnak – eredtek a nyomába a SZÍN alapítói.
A kutatásban tizenhárom jelentős hazai irodalmi díjat vizsgáltak meg az elmúlt tizenöt évből abban a tekintetben, hogy milyen is volt a nemek aránya a díjazottak és a kuratóriumok tagjai között. Vizsgálták azt is, hogy az öt nagy szépirodalmi kiadó által megjelentetett művek szerzői között milyen volt a nemek szerinti megoszlás az elmúlt öt évben.
Ennek alapján a kiosztott 449 irodalmi díjból 365-öt kaptak férfiak, és mindössze 85-öt nyertek el női szerzők. A kutatást vezető író, Hidas Judit, a SZÍN egyik alapító tagja, a magyar kiadók adatait vizsgálva arra jutott, hogy a szerzőknek mindössze a huszonkilenc százaléka volt írónő, a többi férfi író. A legkisebb aránytalanságot az Európa Könyvkiadónál találta, ott 66:33 volt az arány a férfiak javára, de mivel ott sok a külföldi, fordításban megjelent könyv, így ez az arány a magyar szerzőkre nézve nem irányadó.
 Női irodalmi aktivizmus
A női irodalmi aktivizmusnak mindig is nagy szerepe volt a női emancipációs küzdelmekben. Az Egyesült Államokban 1868 januárjában indították el az első olyan újságot, amely az akkor még nem létező női választójoggal foglalkozott. 1878 és 1890 között aztán összesen 33 női választójogi újság követte a példát. A mozgalom kezdetétől az írás volt az, amely segítette a nőket, hogy megosszák egymással a patriarchátus okozta felháborodásukat, és közösen lépjenek fel az egyenlőségért folytatott küzdelemben.
A korai feministáknak azonban nemcsak az újságírás volt a módszerük, sokan a regények, a költészet, az irodalmi levél és más írott műfajok felé fordultak. És még így is 72 évnek kellett eltelnie, mire az 1848-as Seneca Falls-i egyezmény – az első nőjogi konvenció – után, 1920-ban a nők általános választójogot szereztek az USA-ban. A választójogot a példaadónak tekintett nyugati demokráciákban is csak viszonylag későn, a 20. század második felében terjesztették ki a nőkre. Franciaországban, Olaszországban 1949-ben, Ausztráliában 1967-ben, Svájcban 1971-ben kaptak választójogot a nők. Abban, hogy ezt elérték, az írótársadalomnak elévülhetetlen érdemei voltak.
Horváth Györgyi irodalomtörténész, kritikus azt mondja, a magasan fejlett angolszász országokban, elsősorban az USA-ban és Nagy-Britanniában a huszadik század hetvenes éveiben indult el a feminizmus második hulláma, amely a nők irodalmi reprezentációjával, illetve a női tudósok jobb érdekérvényesítésével is elkezdett foglalkozni. Ennek során alapítottak sok helyen gender studies tanszékeket, amelyek aztán intézményes keretet adtak az egyenjogúsági mozgalmaknak.
„A kilencvenes évek elejétől Nagy-Britanniában folyamatos, államilag is támogatott és felvállalt irányelvek működnek arra vonatkozóan, hogy a női oktatókat és tudósokat is ugyanolyan módon bírálják el, mint a férfiakat” – mondja Horváth Györgyi. Szerinte tehát az a kérdéskör, amelynek mentén a Szépírók Társasága most megszervezte a női érdekvédelmi fórumát, a briteknél már harminc éve állami segítséggel elkezdett megvalósulni. Ennek folytán a női írók, költők, női egyetemi oktatók jobb pozícióba kerültek. Hozzáteszi azonban, hogy a nyugati világ ebben a tekintetben sem egységes. Magyarországgal összehasonlítva máshol tartanak a különböző európai országok, Görögországban vagy Olaszországban például a helyzet közelebb áll a hazánkban ismerthez.
Magyarországon az egyik első olyan kezdeményezés, amely megmozdította az állóvizet, a 2005-ben kiadott Éjszakai állatkert című női antológia volt.
„Nagyon sok női szerző, aki azóta is publikál, itt jelent meg először. Ha kijön egy ilyen úttörő kezdeményezésű antológia, az összegyűjt olyan szerzőket, akik megváltoztathatják az irodalmi beszédmódot, és bekerülhetnek az elismerési rendszerbe” – érzékeltette a kötet jelentőségét Kiss Noémi író, a SZÍN alapító tagja.
Ez az antológia a nagy kiadók idegenkedése ellenére végül több ezer példányban kelt el. Az összeállítást Bódis Kriszta, Forgács Zsuzsa Bruria és Gordon Agáta szerkesztette, a benne publikált szerzők többsége ma sikeres író. Nagy részük viszont az elismeréspolitikába valahogy mégsem tudott bekerüli: hiába publikálnak jelentős műveket, az irodalmi díjak mint a szakmai elismerés legfőbb formái nem találták meg őket.
 Az okokról
Kiss Noémi szerint a nők alulreprezentáltsága a irodalomban három okra vezethető vissza. Az első éppen az, hogy a női szerzők többnyire még a művészeti középdíjakig sem jutnak el.
„A rendszer rendkívül átpolitizált és iszonyúan polarizált is. Esztétikai és baráti kapcsolatok pókhálója szövi át. Aki se a jobb-, se a baloldali csoporthoz nem tartozik, egyszerűen nincs is lehetősége, hogy állami díjat kapjon, eleve kiesik a kalapból. A nők kiesésének persze sok magyarázata van, a szociális háló és az irodalmi, kávéházi életben való részvételük vagy nem részvételük, kirekesztettségük az egyik legfontosabb” – mondja az írónő, hozzátéve, hogy ma ugyan már vannak magánalapítású díjak, ám az igazán nagy, kanonizációs értékű díjak mégsem ezek.
A második ok Kiss Noémi szerint részben esztétikai: „A női szerzők sokszor radikálisak, ritkán beszélik az uralkodó irodalmi stílus nyelvét. És sok esetben azért nem tudnak kanonizálódni, mert teljesen másképp beszélnek a világról. Emiatt aztán ezek a művek nem tudnak jól integrálódni: a mai napig dilettánsnak tekintenek bizonyos női szövegeket vezető irodalmárok, nem ritkán tárcairodalomnak titulálják” – érzékelteti a probléma súlyosságát a SZÍN alapító tagja.
A harmadik ok a szexizmus címszó alá sorolható, ide tartozik az irodalmi intézményrendszerben és irodalmi lapok szerkesztőségében még ma is gyakran uralkodó szexista, a nőket elnyomó beszédmód, de a szexuális visszaélések is, amelyek – mint a társadalom legtöbb területét – a művészeti és irodalmi közeget is érintik. Erre a nagyon súlyos problémakörre pár évvel ezelőtt a #meetoo mozgalom irányította rá a világ figyelmét. Kiss Noémi szerint pedig sokan a fiatal nők közül ma is „egyszerűen elhagyják az irodalmi mezőt, ha szexuális abúzus éri őket, úgy kerülik az irodalmi közeget, mint a legrosszabb NB III focimeccseket a nézők”.
Hidas Judit a 168 Órának azt mondta, hogy az irodalmi pályakezdés a nők számára sokszor eleve nehezített terep. „Gyakori, hogy a nők nem olyan korán kezdik a pályát, a családalapítás is nehezítő tényező, emiatt aztán sokan nehezebben tudnak részt venni az irodalmi szocializációban, és nem ritkán szexuális visszaélések is akadályozzák a pályakezdést – mondja. – A SZÍN elsősorban azért jött létre, hogy a nők irodalmi reprezentációjának erősödését támogassa, a női művek megítélését és az alkotók helyzetét javítsa. Ennek részeként érintőlegesen a szexuális visszaélések ügyével is foglalkoznunk kell. Jelenleg egy olyan etikai kódex kidolgozását készítjük elő, amely segítséget nyújthat az irodalmi élet szereplői számára az ilyen esetek megfelelő kezelésében, és főként a megelőzésben. Mivel mi nem vagyunk jogászok, ezzel a témával nagyon körültekintően kell bánnunk. Akik hozzánk fordulnak ilyesmivel, azokat az együttérzésünk biztosítása mellett a megfelelő jogsegélyszervezetekhez tudjuk irányítani” – fogalmaz Hidas, hozzátéve, hogy kaptak már megkeresést érintettektől, ezeket azonban az ügyek szenzitív jellege miatt zártan kezelik.
 A hazai és külföldi helyzet
„Láthatóan jóval kevesebb női író van a pályán, annak ellenére, hogy a bölcsészkarokon, de még az egyetemi lapokban is elég erősen reprezentáltak a női szereplők. Később azonban azt látjuk, hogy az irodalmi és tudományos életben is megfordulnak ezek az arányok – mondja a Németországban élő, német szerzőként is elismert Tóth Kinga költő, performanszművész, aki szintén részt vett a SZÍN alapításában.
Szerinte sok esetben az látható, hogy Nyugat-Európában sem mindig sokkal jobb a helyzet. Miként meséli, egy tavalyi svájci konferencián az egyik külföldi írónő kiderítette, hogy durván negyven százalékkal kapott kevesebb honoráriumot, mint az ugyanott hasonló szerepkörben fellépő férfi társa. Tóth Kinga szerint a helyzet tehát német nyelvterületen is problematikus, a különbség talán a tálalásban van. Igaz, a nők gyakran már hasonló honoráriumokat kapnak, mint a férfiak, de nem ritka, hogy ezért külön szólni kell. Mint Tóth Kinga elmondta, Magyarországon ebben a tekintetben tulajdonképpen jobb tapasztalatai vannak, amit arra vezet vissza, hogy az államszocialista berendezkedésben valószínűleg jobban figyeltek arra, hogy a „dolgozók” az azonos munkáért azonos bért kapjanak.
A képet az is árnyalja valamelyest, hogy – amint Horváth Györgyi irodalomtörténész fogalmaz – „a gendertudatos gondolkodás iszonyatos lemaradásai nem varrhatók kizárólag a Fidesz-kormány nyakába”.
Szerinte nem arról van szó, hogy korábban figyelembe vették volna ezeket a szempontokat, ezek a folyamatok ugyanúgy blokkolva voltak, csak nem működött az a nagyon erős genderellenes propaganda, amely ma meghatározó. Ennek oka, hogy a „gender abban az időben szinte senkinek nem mondott semmit”.
Aztán a gender fogalma „belekerült a politikai közbeszédbe, a nyilvános diskurzusba, erősen eltorzított jelentésben, ami elkezdte polarizálni a politikai életet. Ennek a polarizációnak van egy olyan következménye is, hogy azok a baloldaliak, akik a nők esélyegyenlőségével korábban nem foglalkoztak, most hirtelen érzékenyebbé váltak erre a témára” – mondja Horváth Györgyi. Szerinte a helyzet ellentmondásos, mert most látható egy határozott állami törekvés a női esélyegyenlőségi szempont háttérbe szorítására, de ez a szempont korábban sem élvezett a magyar politikai vagy kulturális közéletben különösebb prioritást. „Ehhez képest, ami a Szépíróknál történt, az óriási előrelépés. Gyakorlatilag a rendszerváltás óta az első irodalmi szerveződés, amely ilyen céllal megalakult. Az, hogy mit tud elérni ez a szervezet egy ilyen politikai és társadalmi helyzetben, megjósolhatatlan” – mondja az irodalomtörténész. / Kassai Zsigmond
