Meg fognak változni az erőviszonyok

„Magunkban akarunk maradni” és „mi is nemzetköziek akarunk lenni” – szögezte le alaptételeit Orbán a bevándorlás kapcsán, amelyre a kormánymédia kérdezői minduntalan visszaterelték a szót. Képet adva arról, miért gondolja a miniszterelnök, hogy ez lesz a következő tizenöt-húsz évben a legfontosabb hazai és európai politikai téma: például azért, mert ő és a szövetségesei mindig erről fognak beszélni. Történt mindez azon a héten, amikor napvilágot látott a hír a Bajcsy kórházban leszakadt mennyezetről. A százhuszonhét perces kormányinfó az egészségügy kifejezés említése nélkül pörgött végig.

A fent jelzett kormányfői dialektika értelme abban áll, hogy Európában az ő felosztása szerint többé nem a jobb- és a baloldal, még csak nem is az Európa-párti és euroszkeptikus erők állnak szemben egymással, hanem a bevándorláspártiak és a bevándorlást ellenzők. A korábbi orbáni illiberális útmutatások nem vesztették érvényességüket, inkább tágabb értelmet nyertek, amennyiben a liberális demokraták Orbán szerint egyúttal bevándorláspártiak, mi több, a liberálisok a szabadság ellenségei. Politikai vezetőjük Macron, finanszírozójuk Soros, akiről Orbán két mondaton belül azt is mondta, hogy rejtőzködik, és azt is, hogy a szándékait sosem tagadta. Orbán maga is nemzetközi hálózatot szervez „hősével”, Salvini olasz belügyminiszterrel, Kaczynskival és másokkal, a bevándorlásellenesek ligáját. Míg Nyugaton a bevándorlással való együttélés mikéntje a fő téma, addig Orbán a kérdés felvetődését is meg akarja akadályozni Magyarországon. Ebben az értelemben akar magára maradni, hiába gyakorolnak rá nyomást, ahogy mondja, a német nyilvánosságból.

Orbán szerint a migráció az európai antiszemitizmus karakterét is megváltoztatta. Saját Soros-ellenes kampányáról azt mondja, abban indifferens Soros származása. Orbán úgy véli, inkább azok ártanak, akik a Soros-ellenes kormánykampányban antiszemita toposzokat azonosítanak. Érdekes módon a néhai Arthur Finkelstein tanítványa és munkatársa egy svájci lapinterjúban éppen a múlt héten beszélt arról, milyen választói elvárásokat figyelembe véve alkották meg a Soros-ellenes kampány világszabadalmát, amelynek létrehozásakor fontos szempontjuk volt, hogy a megtámadott személy, nem lévén politikai szereplő, nem tud érdemben visszavágni az őt érő támadásokra. David Birnbaum, aki maga is holokauszttúlélő apa gyermeke, a 24.hu által szemlézett interjúban úgy vélte, a Soros-ellenes kampány nem antiszemita, már csak azért sem, mivel, mint állítja, ő maga nem is tudta a kampány kitalálásakor, hogy Soros György zsidó. Mindeközben a kormányfő „a baloldal szívére helyezi a kérdést”, szabad-e a szélsőjobboldalt legitimizálni egy rövid távú cél érdekében, értsd közös választási listán gondolkodni a Jobbikkal a Fidesz ellenében. Ugyanakkor a kormánymédia rendre az autentikus nemzeti radikalizmus letéteményeseként üdvözli a náci karlendítéssel fotózkodó tagokat is a sorai között tudó Mi Hazánk pártot.

A politikai erőszakot Orbán elutasítja, attól óva int, és, mint fogalmazott: „riasztónak látom, hogy megvernek egy politikust”, mármint Németországban. A magyar képviselők elleni erőszakról viszont azt mondta – „Szabad-e jogászként válaszolnom erre?” –, hogy ha joguk van is bemenni közintézményekbe, ott nem adhatnak utasításokat. Amint azt az MTVA székházában december 16–17-én az ellenzéki képviselők valójában nem is tették, mindössze egy ötpontos közlemény beolvasásáról akartak tárgyalni a felelős szerkesztővel, akinek ez nem tartozott a szakmai prioritásai közé.

Termelési jelentése során a kormányfő elismerte, az ellenfél is jól halad az általa neki tulajdonított bevándorláspárti álláspont kifejtésével, ahogyan ő is jól halad a sajátjával. Ennek ellenére „az a képzete a realitásról”, hogy még a mai Magyarországon is baloldali, liberális, kormánykritikus médiatúlsúly áll fenn. A szerényen – milliárdokért felújított és irodaépületté átalakított – kolostorba költöző miniszterelnök mindennap azzal a tudattal kezdi a napot: ismét ellenszélben fog küzdeni.

A médiatúlsúly emlegetésében rejlő ellentmondásra a Népszava újságírója hívta fel a figyelmet a kormányinfón. Mondván, ha igaz lenne, hogy a média nagyobb része kormánykritikus, merthogy többen fogyasztják ezeket a termékeket az állampolgárok közül, akkor hogyan lehetett az eszerint a többséghez szóló portálokat kizárni a miniszterelnöki sajtótájékoztatóról? A helyzetet Kovács Zoltán államtitkár kísérelte meg kezelni, szaporítva egyúttal az ellentmondások számát. Egyrészt azt mondta, szűk a hely, másrészt azt, ez meghívásos műfaj, és ők nem hívták meg a pártsajtót. Hogy ennek a kategóriának melyek volnának a kritériumai, nem derült ki.

A kormányfő érdekes gondolatokat fejtett ki arról is, hogy a vele kritikus médiában készülő interjúkat az újságírókkal vívott bikaviadalnak tartaná, aminek nem látja értelmét. Mondhatni, megteheti, s kimondta a lényeget: „a választókhoz más módon is el tudok jutni”. Ide is kapcsolódik az a megjegyzése, hogy „én a mostani tüntetésekre is figyelek”, aminek az üzenete feltehetően az, hogy mérik ugyan a rabszolgatörvény elutasítottságát, de azt is, hogy nincs össztársadalmi lázadás. A választókhoz vezető út pedig elsősorban a propaganda, amelynek egyik csatornája a tízmilliárdos nagyságrendű közpénzből tolt sokadik plakátkampány és nemzeti konzultáció. Hiába mondja Orbán, hogy Magyarországon „a politikának nincs szüksége pénzre” az állami pártfinanszírozás új rendszere miatt, valójában a kormány állandó kampányt folytat, miközben például az ellenzéki pártokat rendszeresen vegzálja és pénzmegvonással bünteti az Állami Számvevőszék.

A választókhoz, elsősorban az állandó harci lázban tartott híveihez vezető legfontosabb út a propagandamédia, amelynek „piaci” szereplői a tavalyi év végén nonprofit alapítványba tömörültek. Orbán közérdeknek minősítette ezt a fejleményt, ezért nem történt versenyjogi vizsgálat. Az erre vonatkozó kérdésre a kormányinfón azt felelte, korábban huszonvalahány olyan döntést hozott már, ami közérdekre hivatkozva kiemelt bizonyos ügyeket a szokásos eljárások köréből, s azokat „sosem kifogásolta senki”, ami egyszerűen nem igaz. Az a mondat is korlátozott érvényességű, hogy „vannak szabályok, küzdjünk becsülettel”, hiszen a szabályokat és a szabályok alól való felmentést egyaránt Orbán rendeli el. Lényegesebb ezért az az üzenet, amit szintén kérdésre válaszolva fogalmazott meg, miszerint „meg fognak változni az erőviszonyok” Európában, és át fognak alakulni a média-erőviszonyok. Orbán a Nyugat hanyatlása alatt mindig is azt értette, hogy az általa elutasított, mert őt korlátozó játékszabályok ideje járt le. Ma minden korábbinál erősebben hiszi, hogy ez nemcsak megtörténik, de ő maga e folyamat egyik alakítója.

Ebben a kontextusban a korrupcióra vonatkozó kérdéseket – amelyeket bon mot-nak szánt, ám hangosan csikorgó retorikai fordulatokkal igyekezett kezelni – Orbán az őt támadó erők fenekedésének tudhatta be. „Magyarországon vizsgálatokat leállítani nem lehet”, adta tudtára az európai pénzek sorsának kivizsgálása felől érdeklődő újságírónak, amely kijelentés legalább akkora igazságtartalommal bír, mint az, hogy „Magyarországon senki sem állhat a törvények fölött”.

Többször megismételte, hogy az üzletet és a politikát el kell választani. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a saját pénzügyeiről, személyes gazdagodásáról nem beszél, hiszen az hivatalosan nem létezik, sem a saját, sem a családtagjai, sem Mészáros Lőrinc nevén. Másrészt azt is mondta, „ha egy üzletember mégis politikával akar foglalkozni, akkor garantálom, hogy arra nem lesz lehetősége”, vagyis Simicska bukása után soha többé nem engedi meg egy társuralkodó felemelkedését.

A miniszterelnök szerint „a korrupciónak nincs elfogadható szintje”, s az általa ismertetett adatok alapján töretlenül fellendülő Magyarországon nem is lehet jelentős korrupció, mivel „a korrupt országok szegények”. Itt lehet a kutya elásva. Egy decemberben napvilágot látott európai statisztika szerint ugyanis – erről a kormányinfón nem esett szó – Magyarország a huszonnyolc uniós ország közül az egy főre eső nemzeti össztermék rangsorában a negyedik, az egy főre eső tényleges fogyasztást illetően pedig a második. Hátulról. Így már érthető, miért találjuk Magyarországot európai összevetésben a korrupciós rangsorokban is a hátsó traktusban. / Lakner Zoltán