Ki szavaz a végén?
Sokkal többen politizálnak, mint ahányan elmennek szavazni, és sokkal többen mennek el szavazni, mint ahányan aktívan részt vesznek a politikában – így hangzik a politológia tudományának hajnalán megfogalmazott ökölszabály. Ma már azt is világosan látjuk, hogy nemcsak ez az állítás érvényes, de az is: sokkal többen mondják, hogy részt vesznek majd egy választáson vagy népszavazáson, mint ahányan valójában elmennek. A Závecz Research idén júliusban és augusztus végén azt mérte, hogy a választásra jogosultak 53 százaléka szavaz október 2-án, a Publicus Intézet szeptemberi adatai 54 százalékos részvételt mutatnak. Ám a magyarországi országos népszavazások közül hatból mindössze kétszer – a „négyigenes” népszavazáson, 1989 novemberében és a 2008-as vizitdíjas népszavazáson – haladta meg a részvétel az 50 százalékot. Azaz a választásra jogosultak több mint fele nem ment el voksolni, amikor a NATO-csatlakozásról, az uniós tagságról vagy éppen a határon túli magyarok kedvezményes állampolgárságának megadásáról volt szó. Miért nem döntünk az életünket közvetlenül befolyásoló, nagy horderejű kérdésekről? Mivel magyarázható ez: apátiával, unalommal, kiábrándultsággal, a politikai részvétel tapasztalatának múltnélküliségével?
James Bryce, akinek a britek az oktatásügyi minisztériumuk megszervezését köszönhetik, 1907-től nagykövetként képviselte az Egyesült Királyságot Amerikában. Ő már 1921-ben arról írt, hogy a társadalomnak csak igen kis csoportja követi kitartó figyelemmel a politikát, miközben a széles tömegek számára indifferens, mi történik.
Végső soron az, hogy ki megy el voksolni, attól függ, hogy az idő és erőfeszítés költségtengelyén aznap épp hová helyezi a választópolgár a szavazást – ezt már Lester Milbrath mondta a hatvanas években. Magyarul: a választójoggal élni egyrészt lehetőség, másrészt költség: időbe, pénzbe, energiába kerül (az odajutás miatt), nem is beszélve a kognitív erőfeszítésről, magáról a döntésről.
Egy 2016-os, a Yale-en a mai napig folyó kutatás ugyanakkor arra keresik a választ, hogy miért nő a részvételi hajlandóság akkor, ha a részvétel költsége emelkedik? Azt figyelték meg ugyanis, hogy ha a politikai elit megpróbálja eltántorítani a polgárokat a szavazástól, ha emelik a szavazás költségét (nehezítik a voksolást), azzal felingerelik a választókat, akiket így sokkal könnyebb mobilizálni. Hiszen nemcsak a voksolásnak, de a távolmaradásnak is van költsége. A távolmaradás a választópolgárban belső disszonanciát, morális szorongást, lelkiismeret-furdalást szülhet, kiváltképp, ha érdekli a szavazás kimenetele. Hogyan konvertálható az állampolgári kötelességtudat szavazattá? A kutatók szerint a legerősebb érzelmek felhasználásával: félelmet és dühöt keltve a potenciális szavazókban.
Aytac és Stokes tanulmányukban a 2016-os amerikai elnökválasztás előkampányára hivatkoznak: a kampány durván a muszlim és mexikói bevándorlók ellen irányult. Ezzel a politika elérte, hogy a korábban választásra nem regisztrált muszlimok igenis élni akarjanak választójogukkal. Hogy miért? Az ellenséges nyelvezet és üzenet félelmet ébresztett bennük, ezért sokkal fontosabbnak tűnt a szavazatuk, mint korábban.
Bár a voksolás költségekkel jár, otthon maradni pszichésen, morálisan és szociálisan szintén „költséges” dolog. Ezért tagadhatatlan az érzelmek szerepe egy ilyen döntésben – és perdöntő a környezeté. A választót nemcsak az befolyásolja a döntésében, hogy mennyire érinti, mennyire kavarja föl az adott téma vagy politikai kampány, hanem az is, hogy közvetlen környezete miképp viszonyul ehhez. „A voksolás az önmagunkról alkotott képünk fontos része is” – egy 2011-es stanfordi-harvardi tanulmány szerint. Mert: „Én az vagyok, aki szavaz.” Ez a kijelentés identitásformáló erejű, pozitív irányba befolyásolja az önképet – az Amerikai Egyesült Államokban. Arról, hogy hazánkban ezzel a kijelentéssel mennyien értenének egyet, egyelőre nem szólnak a kutatók.
Braun Anna
