Macron új korszakot hirdet

Nem elsősorban arról van szó, hogy újra felerősödtek a kormány járványkezelésének nem egy elemét élesen kritizáló hangok, de persze azért erről is. Franciaország felkészületlensége elsősorban a maszkok és a szűrés eszközeinek tekintetében elég nehezen vitatható ténykérdés. Nehezen védhető a március közepén – a teljes karantén meghirdetése előtt két nappal – megtartott önkormányzati választási első forduló is. A meglehetősen megbízhatónak számító francia közszolgálati televízió felmérést készített egyetlen választókörzet (a Párizs környéki Saint-Ouen) választási személyzetéről, delegáltjairól. A mintegy háromszáz megkérdezett egyharmada számolt be koronavírusos tünetekről, ami elég rémisztően hangzik. Ha ezek az adatok nehezen is igazolhatók, az nemigen lehet vitás, hogy a választás hozzájárult az akkor már jól ismert járvány terjedéséhez.

De mégis: most már inkább a jövőről van szó, az Emmanuel Macron köztársasági elnök által nem kis pátosszal bejelentett járvány utáni „új korszakról”, az „új köztársasági paktumról”. A kérdés pedig a lehető legprózaibb: ki fogja fizetni a járvány költségeit? Márpedig ezek a költségek igen tetemesek: a legutóbb elfogadott kormányzati dokumentumok szerint 110 milliárd euróról van szó. A francia gazdaság mintegy 40 százaléka állt le két hónapra, a nemzeti össztermék 6 és 13 százalék közötti visszaesésével számolnak, és jelenleg mintegy 10 millió ember, vagyis az összes munkavállaló fele van az állam által a bérek 84 százalékáig megtérített „technikai munkanélküliség” státuszban.

A karanténba zárt közvélemény állóvizébe jó nagy követ dobott április közepén a Medef, a francia munkaadó szövetség elnöke, amikor kijelentette, hogy „a járvány után többet kell majd dolgozni, fel kell vetni a 35 órás munkahét és a fizetett szabadságok problémáját is”. Azaz: a járvány idején bevezetett rendkívüli intézkedések árát a munkavállalók fogják megfizetni, noha a fenti 110 milliárdból csupán 24 milliárd jut a bérekre, a többit a vállalatok megsegítése teszi ki.

Az ezt követő hetek lassan nyilvánvalóvá tették: a kormány liberális-jobboldali szárnya ideig-óráig beállt a jóléti, szociális állam előnyeit könnyes szemmel ecsetelő Macron elnök mögé, de most ellentámadásba ment át. Macron gazdaság- és szociálpolitikája a járvány előtt a neoliberalizmus iskolapéldája volt, és a jobboldali miniszterek, a szintén a jobboldalról érkezett kormányfővel együtt nemigen gondolják azt, hogy ennek meg kellene változnia. Receptjük nagyon röviden a következő: a válság idején a közvetlen tűzoltást Franciaország hitelekből finanszírozza, majd hosszú távon a gazdaság felpörgetéséhez szükség lesz a munkaügyi szabályok további lazítására, a fizetett szabadság megkurtítására, a 35 hetes munkahét meghosszabbítására, azaz arra, hogy mindenki többet dolgozzon.

A dolog paradoxona, hogy a járvány idején a régi jó francia etatista hagyományokat felidézve, az állam valóban igen bőkezű a munkanélküliekkel, de mint láthattuk, még bőkezűbb a vállalatokkal. Például a társadalombiztosítás rendszerében a járvány miatt 41 milliárd eurónyi hiány jelentkezett (az év elején tervezett 10 milliárd helyett), de távolról sem elsősorban azért, amire pedig logikusan gondolhatnánk, hogy az egészségügyi kiadások megugranak ilyen vészhelyzetben. Ez ugyanis csak 8 milliárdnyi többletköltséget jelent, a hiány nagy részét az okozza, hogy a kormány felfüggesztette a vállalatok számára előírt társadalombiztosítási járulékok fizetését.

Másrészt a különleges helyzetben egészen kemény szabályokat hoztak – egyébként rendeletekkel, a parlament nélkül – a munkavállalói jogokat illetően, olyanokat, amelyek békeidőben nehezen lettek volna elképzelhetők. Előírták a kötelező szabadságolások elrendelésének lehetőségét az éves szabadságkeret terhére, lehetővé tettek akár 60 órányi heti kötelező munkát, felfüggesztették a pihenőnapok kivételének szabályrendszerét. Azaz: a kormány nagyon is megkérte a „technikai munkanélküliség” finanszírozásnak az árát a munkásoktól.

Nem véletlen, hogy a baloldalnál és a szakszervezeteknél, de még a szociálisan érzékeny, „gaulle-ista” jobboldal maradékánál is, kicsapták a biztosítékot a kormánytól érkező intelmek „a szükséges áldozatokról”. A mérsékeltebb reagálások a régi, éppen most megbukott neoliberális receptek visszatéréséről, „felelőtlenségről” beszélnek, a radikálisabbak példátlan cinizmusról, és arról, hogy a kormányon levők semmit sem értenek, ha azt hiszik, hogy a kilábalás a megszorításokon át fog vezetni.

A Macron környezetében kialakított megoldás talán a neoliberalizmus csendes visszatérése lesz, azaz az új korszak nagyon fog hasonlítani a régire: a növekedés újraindítása a vállalati terhek további csökkentésével, a munkaidő növelésével jár majd együtt, de a legnépszerűtlenebb reformokat – elsősorban a heteken át tartó sztrájkmozgalmat kiváltó nyugdíjreformot – visszavonhatják.

Ez mindenesetre a társadalmi egyenlőtlenségek további növekedését fogja magával hozni. Egyre kevesebb közgazdász hisz a „V” modellben, azaz a járvány előtti gazdasági szint gyors elérésben, és nagyon könnyen lehet, hogy a mostani tízmillió technikai munkanélküli nem kis hányada valóságos munkanélkülivé válik, és a nekik juttatott segély értéke köszönőviszonyban sem lesz a mostani bérükkel. De a határozott idejű munkaszerződéssel, alacsony bérért, rossz körülmények között tovább dolgozókat is igen súlyosan érintheti a járvány után kialakuló helyzet. A szélsőbaloldalisággal nehezen vádolható francia katolikus segélyegylet vezetőjének szavaival: „azokat, akik a válság előtt éppen a víz felett tudták tartani magukat, a válság árja könnyen elsodorhatja”.

Macronnak a járvány csúcspontján beharangozott „új korszaka” nem sok jót ígér a francia munkavállalóknak. / Balázs Gábor