Amíg ereje engedi, Auschwitzról beszélnie kell

Látszólag harmóniában van önmagával, azzal a szereppel, amit vállalt.

Sokáig magamba fojtottam az emlékeimet, de amikor felszakadt bennem valamilyen gát, tudatosult bennem az is: nekem az a küldetésem, hogy éjjel-nappal erről beszéljek. Nem tudom megmagyarázni, miért hallgattam erről évtizedekig.

Aki átélte a tábort, testi-lelki roncsként tért haza. Egy interjúban arról beszélt, két évig tartott a lábadozása. Hogyan bírta?

Orvos nagybátyám házában feküdtem, mivel a családomból szinte mindenki odaveszett, ő vett oda magához Érsekújvárra. A lánya, a velem egykorú, tüneményes unokatestvérem tartotta bennem a lelket. Ő ápolt, és sokat beszélgettünk. Később elvitt a Tátrába egy kirándulásra. Ez hozta vissza az életkedvemet. Hajlandó voltam arra, hogy újra járjak, újra táncolni és tornázni akartam.

Külkereskedőként sokat járt külföldön, Németországban is. Nem kavarták fel a korábbi emlékei?

Jártam olyan vállalatoknál, ahol tudtam, hogy a tárgyalópartnerem a háború alatt nagy ember lehetett. Az az érzés, hogy én tudom róla, hogy ő ki, de ő nem tudja rólam, hogy én fogoly voltam, jó és kellemes pillanatokat okozott.

Amennyiben?

Mert én tudtam, milyen nagyon jó dolog, hogy élek.

Soha semelyik külföldi partnerének nem mondta el, hogy mi történt önnel a világháború alatt?

Nem. Ez egy olyan lakat volt a lelkemen, amelyet a traumának abban a szakaszában nem voltam képes kitárni senkinek.

Minden alkalmat megragad, hogy a fiataloknak felidézze a haláltáborban történteket. Van olyan, amit még nem mondott el senkinek?

Azt hiszem, Auschwitzról mindent elmondtam, amit csak lehet, de azt vallom, hogy nekem, amíg erőm engedi, addig erről mesélnem kell. Úgy érzem, arról kell szólnom, amire ma is nagy szükség van: hogy miként kell minden körülmények között megőrizni emberi méltóságunkat. Amikor az ember belépett Birkenauba, az egyes szám első személy megszűnt létezni. Nem volt rá szükség. Ötös sorba állítottak minket, s mi öten voltunk, akik mint egy család, végigcsináltuk az egészet. Megértettük, hogy közös a sorsunk, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Voltak alapszabályok az életünkben, többek között az is, hogy megpróbáljuk megőrizni az emberségünket. Lehet, hogy ezért éltük túl mind az öten.

Szokták mondani a holokauszt túlélői, hogy életük legnagyobb teljesítménye maga a túlélés. Auschwitz mellett mi Fahidi Éva életének legnagyobb teljesítménye?

Persze, a túlélés. De emlékszik, már említettem: amikor a tábor után lábadoztam, újra járni és táncolni akartam. Az életem nagy teljesítménye a vígszínházi szereplésem. A Sóvirág, vagy a létezés eufóriája című darabban kilencvenévesen léptem színpadra. Meg akartam mutatni, hogy én még mindig milyen szépen tudok táncolni.

Az a produkció közel száz előadást élt meg. Állítólag ön még folytatta volna.

Hát hogyne, csak megérkezett és közbeszólt Hugóka, a táncpartnerem, Cuhorka Emese kisfia.

Felhívtam Szabó Réka koreográfus-rendezőt, akivel évekig dolgoztak együtt ezen az előadáson. Szerettem volna megtudni tőle, hogy mit gondol önről. Azt felelte: elég jól ismert már a múltja, de mindig tele van új tervekkel, kérdezzem ezért a jövőről.

Egy hangoskönyv összeállítása rettenetesen izgatja a fantáziámat. Hónapok óta dolgozunk az első könyvemen is, nagyon-nagyon szeretem csinálni. Volt egy harmadik könyvötletem, de azzal a saját dugámba dőltem. Pedig nagyon ígértem mindenkinek, és legfőképpen az időseknek, mert azt mondtam, hogy lehet öregen is újrakezdeni, és lehet nagyon jól, megelégedetten élni ebben a korban is. Ezt akartam megírni részleteiben is, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyok képes rá, nem tudom megírni.

Miért?

Azért, mert akkor valakit – vagy magamat vagy Bandikámat (Andrási Andort, az élettársát – a szerk.) – kettőnk közül ki kellene adnom. És nem tudom magunkat annyira kiteregetni, hogy az ne tűnjön önmutogatásnak. És ezt nem is akarom. Ha ugyanis nem mondok el mindent, akkor értelmetlen az egész, ha meg elmondok mindent, akkor tényleg úgy néz ki, mintha mindenki vájkálhatna a lelkemben. Ezt sem akarnám.

De amióta ismertté vált, nem ez történik önnel?

Igen, de itt most más dolgokról lenne szó.

Akkor ha jól értem, egyelőre nem lesz harmadik Fahidi Éva-könyv?

Felmerült egy kompromisszumos ötlet is: egy újságíró barátunkkal interjúkötet formájában beszélnénk a közös életünkről, ami végül is a mi életünket fogja bemutatni, de talán nem annyira kendőzetlenül. Ez még nem biztos, csak egy lehetőség.

Lassan egy éve élünk együtt a koronavírussal. Hogyan viseli a járvánnyal járó bezártságot?

Nagyon rosszul kezelem, messzemenően igénybe veszi az alkalmazkodóképességemet. A bezártság a legrosszabb. Legfőképpen az, hogy nem lehet utazni. Nagyon sokat jártam Németországban, megvannak a szokásos helyeim, ahova vissza-visszajárok. Például ilyen Buchenwald. Aki egyszer buchenwaldi fogoly volt, az is marad egész életében. Nagyon összetartunk a túlélőkkel, és borzasztó volt megélni, hogy tavaly, a 75. felszabadulási évfordulón nem tudtunk ott lenni.

Azt vallja: ön hivatalos holokauszt-túlélő, aki arra tette fel életét, hogy minél többet beszéljen az élményeiről. Az első ilyen hivatalos visszaemlékezését németül publikálta. Miért?

Mert ez az egész bennem németül jelenik meg. Németországban történt, németek által. Nem is tudom másként elképzelni. Azért kellett német nyelven megírni, mert másképp ki se jött volna belőlem az a sok feszültség. Persze az sem mellékes körülmény, hogy a téma iránt Németországban nagy volt az érdeklődés, míg Magyarországról akkortájt ez korántsem volt elmondható. Amikor megírtam a könyvemet, bemutatták Németországban, s öt kötetet ott mindjárt el is loptak. Erre nagyon büszke voltam. Micsoda nagy író vagyok, ha már lopják a könyveimet! Amikor hazaértem, elvittem a német kiadást az egyik kollégámnak, aki egy tudományos lapkiadót alapított. Ő javasolta, hogy írjam meg újra, magyarul is. Akkor hat hét alatt megírtam a lényegesen hosszabb könyvet. Olyan volt, mintha kifolyt volna belőlem az egész! Azt a munkámat – a Dolgok lelkét – tekintem a főművemnek. Aztán később ezt a könyvet fordította le németre Fischer Ádám karmester felesége, Doris Fischer.

Életvidám, jó kedélyű emberként ismerik. Egy korábbi interjúban mégis meglehetősen pesszimistán azt mondta: a Horthy-érában kevesebb gyűlöletet tapasztalt a magyar emberek között, mint most.

Persze lehet, hogy ez azért túlzás volt, de az nagyon nem tetszik, ahogy a cigányokkal, a bevándorlókkal szemben képesek vagyunk megfogalmazni az ellenérzéseinket. Most antiszemiták vagyunk, vagy mégsem? Hányszor elhangzott már itt, ebben az országban, ezekben az években? Még sincs rá egyértelmű válasz.

Magyarország és a zsidó állam, Izrael között a kapcsolat még soha nem volt ilyen jónak mondható…

Igen, ez nagyon érdekes. Amikor én felnőttként eszmélni kezdtem, meglehetősen megvetett dolog volt a cionizmus. Valószínűleg ezért nem akartam soha kimenni Izraelbe. Van egy nagyon találó német közmondás: attól, hogy valaki öreg, még nincs megvédve attól, hogy hülye legyen. Tehát a kor nem véd meg attól, hogy ne veszítsük el a józan eszünket. Egyébként is a korral jár némi tapasztalat, ha más nem is. Én ezekre a tapasztalatokra hivatkozom, amikor azt mondom, hogy nem vagyok optimista a jövővel kapcsolatban.

Ahhoz képest, hogy mi tapasztalható Európa más országaiban, nálunk nincs számottevő antiszemitizmus. Arra gondol, hogy a magyar emberek lelkében ott lakozik egyfajta rasszizmus, idegengyűlölet? Vagy arra, hogy a politika generál valamiféle hasonló, rossz hangulatot?

A kettő nem zárja ki egymást, nagyon is jól megférnek.

Talán idevág az egyik nyilatkozata: „a legkapitálisabb tragédia, ami az emberiséggel történik – és úgy érzem, hogy különösen vonatkozik ez Magyarországra –, az a tudatlanság. Ez minden félelemnek és minden gyűlöletnek az alapja”.

Ez így van. Azért szoktam mondani a fiataloknak, köztük a romáknak, hogy a legfontosabb dolguk az életben a tanulás. Mindent tanuljanak meg, ami csak az orruk elé kerül, mert a tudás nagy hatalom.

Azt is mondta valahol, hogy kudarcként éli meg, hogy hiába igyekszik, a gyűlöletet nem lehet kitörölni a társadalomból. Ön szerint van az emberiségnek esélye arra, hogy ne pusztuljon el a bennünk lévő ördögi ösztönöktől?

Van egy nagyszerű könyv, amelyet nemrég kaptam Bandikámtól. A jeles izraeli gondolkodó, Harari írta, az emberiség történetéről szól. Ő is foglalkozik ezzel a kérdéssel, mert egyszerűen nem lehet nem foglalkozni vele. A szerző abban találja meg a magyarázatot, hogy az állati eredetünk adja az alapot a gyilkos ösztöneinkhez. Mi úgy vagyunk felépítve, hogy a táplálékunk többnyire állati eredetű, meg kell hozzá ölni azt az egyedet, különben nem lesz belőle táplálékunk. De azért muszáj hozzátenni azt a gondolatot, hogy az állatok nem gonoszak. Egy állat csak akkor fog ölni, ha éhes. Nem gonoszságból gyilkol. Azon el lehet csodálkozni, hogy mindenütt, ahol szemben állhat egymással, vagy e percben egymás mellett áll a jó és a gonosz, az esély arra, hogy tovább fejlődjön és továbbjusson, nem a jónak, hanem a rossznak van nagyobb esélye. Ez sajnos végigfut az egész történelmünkön.

Visszatérve a vígszínházbeli szereplésére, valahol azt nyilatkozta: „a spárgák gyakorlását mostanában elhanyagoltam, már nem megy úgy, mint korábban”. Néhány hete lett százéves Magyarország legnagyszerűbb tornásza, Keleti Ágnes. Nem hívná ki egy közös gyakorlatra?

Drágaságom, hogy jövök én hozzá? Én soha az életben nem voltam profi. Ha a dolgok szakmai részét nézzük, nekem van némi táncmúltam, és sok-sok gyakorlati tapasztalatom, de hát egy Keleti Ágnes? Ő egy fenomén, egy csoda! Azon a fokon, ahogyan ő a tornát művelte… arra nem is találok szavakat. Emesével szemben a színpadon sosem éreztem azt, hogy nincs helyem mellette, bár természetesen rettenetesen kellett iparkodnom, hogy ne hozzak rá szégyent. De hogy mi együtt tornázzunk Keleti Ágnessel? Eszembe se jutna. De azért szívesen találkoznék vele, de nem egy tornateremben…

Ha valaki megszervezne egy találkozót, azért elmenne?

Természetesen. Már csak azért is, hogy gratuláljak a századik születésnapjához. / Wallenstein Róbert