Aki „szétlátott” a világban

Mit vesztett volna a világ, ha fél évszázada egy salgótarjáni építész nem találkozik a cigány pincérrel, aki egy festményt mutatott neki? A szokatlan kép egy Pécskő dombi putrihoz vezette el, egy varázslatos mesevilágba, ahol festmények borították a vályogfalakat és minden talpalatnyi helyet. A cigánysors, mitológiai jelenetek, hírességek portréi, egy kivételesen érzékeny ember víziói, érzelmek és színek kavalkádja tárult fel előtte. Egy remete alkotásai, aki ahogy maga fogalmazott, „szétlátott” a világban.

Balázs János mágus volt, festő, de valójában a műfaj közömbös volt számára, versei, prózája ugyanazt üzenik, mint a képei, a cigány életről, minden pejoratív megközelítés nélkül a számkivetettségről és a szabadságról szólnak. A Pécskő dombi putriból mindent látó művész mindent megtanult az univerzumról. „Én cigány vagyok. Az ítéletet én magam felett is kimondtam, mert én se tudtam innen mozdulni sehova. No de nekem volt olyan világom, hogy a többi cigánynak arról sejtelme sem volt. Én annyit olvastam életemben, hogy hát ha ezt a gulibát, amibe lakok, teliraknánk, az udvart is teliszórnánk, még akkor is rengeteg maradna, amit nem tudnánk hová tenni.” Olvasott Schopenhauert, Rousseau-t, Nietzschét, Shakespeare-t, Homéroszt és Balzacot, és persze Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, Adyt, József Attilát, Thomas Mannt, Hemingwayt, mindent, amihez hozzáfért.

Pedig életének java része korántsem erre predesztinálta. Hányattatott sorsa volt az 1905-ben Alsókubinban még jómódú zenészcsaládba született Balázs Jánosnak, aki apja halála után anyjával a Salgótarján melletti nyomortelepre került. „Nagy keserűségemre beírattak iskolába. Súlyos tehernek éreztem én az iskolába járást.” Összesen két osztályt járt ki, de „szerencséjére” kitört a háború. Gyerekként társtalan, visszahúzódó volt: „történt, hogy én magamban, bámészkodva tévelyegtem a közeli erdők mentében, amikor ezek az öreg emberek csoportosan, derekukra kötelet kötözve, hónuk alatt zsákokat szorongatva ballagtak a nagy erdő felé, és megszólítottak: te gyerek, gyere velünk! Vittek oda, ahová ők mentek. Nyár elején gombászni, nyár végén szedret szedni, vadkörtézni, krumplit bengészni. Tél idején pedig jártunk Somlyó szénbányatelep palahányójára hulladék szenet szedni… Tízévesen olyan sajátos szeszélyeim voltak, hogy amerre jártam (mindig egyedül), a széjjeldobált újságlapokat, széttépett könyvek, füzetek maradványait, leginkább a képeslapokat mind összeszedtem. Eljártam a város akkori szeméttelepére. Itt már bőségesen akadt újság- és képeslaphulladék. Minden nyomtatott írást elolvastam, minden képet, ábrát csodálva bámultam, s amelyiket a legszebbnek találtam, ösztönömtől hajtva elkezdtem ceruzával tiszta lapra lemásolni.”

Egy helyi művész, Bóna-Kovács Károly hírét vette a dolognak, ellátogatott Balázsékhoz, és egyik ámulatból a másikba esett, a putri falán Széchenyi István, Kossuth Lajos, Mikszáth Kálmán, Vörösmarty Mihály, Munkácsy Mihály portréi sorakoztak, mind a tizenéves alkotó keze munkáját dicsérve. Felajánlotta, segít, hogy igazi művésszé válhasson, a család azonban nem nézte jó szemmel a fiú „haszontalanságát”, ő pedig megsértődve lezúzta, széttépte a műveit, majd folytatta ott, ahol abbahagyta, kirohant az erdőbe. „Gyenge jellemű, túlérzékeny voltam, sehogyan sem tudtam elviselni a valahová tartozó kötöttséget.”

32 évesen kikerült a frontra, 40 évesen hadifogoly lett, 43 volt, amikor ismét a Tarján környéki putriban találta magát. Már több mint 60 esztendős, amikor még mindig az erdőben gyűjtött gomba, szeder, tűzifa biztosítja a megélhetését, no meg az otthoni farigcsálás, hangszerjavítás hoz némi aprópénzt.

Hogy milyen a sors? Ahogy gyerekként ő is kereste az öregek társaságát, őrá is rátalált néhány fiatal suhanc cigarettával, élelemmel, itták a szavait és kérdezősködtek. (Az akkor tizenhat-tizenhét éves srácok közül többen később művészek lettek, így „a Zoli”, Botos Zoltán festőként, Földi Péter ugyancsak festőként, míg Szabó Tamás szobrászként szerzett nevet.) „Úgy éreztem, hogy valamiféle kemény szerszámmal ütöttek szíven” – amikor a fiúk firtatni kezdték ifjúkori képei, versei sorsát. Azután eljött Zoli, és letett egy csomagot. Rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi, akvarellfestékek, ecsetek voltak benne. Még aznap este kiment az udvarra, leült a földkupacra, és negyven év kihagyás után ismét nekilátott a festésnek. Sötétedésig elkészült az első képpel, hogy azután kitörjön, és képek sokaságában testesüljön meg az évtizedekig elfeledett vagy inkább elfojtott vágy. Zoli hozta a festéket, vásznakat, ecseteket, és benne megindult „az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás” – fogalmaz az életrajzában. Színekben gazdag, életet utánzó ábrázolásokat „kent” a vászonra, „olyan életeket, amik csak a lángoló elképzelésekben élnek, és a lángolás fénye világít meg”.

Immár három éve tartott a láz, amelyről így írt 1971 februárjában: „Itt van köröttem rakáson, egymás hegyi-hátára dobálva a sok színes, alig érthető, furcsa-érthetetlen összevisszaság, amelynek bonyolult szerkezetére még nevet se talál a szemlélődő. Néhány mintha megmondaná, ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek. De bizony legtöbbje névtelenül, bambán vigyorog. Úgy látszik, mintha könyörögnének. Szánj meg minket, adj valamilyen nevet nekünk, hiszen belőled születtünk, és rajtad keresztül az élet tartozékai vagyunk!”

Kezdetben a képei a Pécskő dombi kunyhók lakóinak életét örökítették meg, kevés színnel teremtett mágikus sugárzást az alakjai köré, foszforeszkáló sárgászöld és kékes árnyalatok dominálnak ezeken a műveken, amelyek többnyire komorak. Későbbi művei a valóságtól mindinkább eltávolodnak, felelevenednek a gyerekkori élményei, az egzotikus útleírások, mítoszok, a fantázia, és nem utolsósorban a víziói ragadják el ecsetjét. Ezek a képei már izzanak, színek kavalkádjával üzennek, nem idegen tőlük a játékosság, a derű sem. A festményeken mondai hősök, ismert művészek egyaránt szerepelnek, Paganini, Schiller, Goethe, míg másokon a világ keletkezése, elmúlása, éltető és pusztító energiák, a halál misztériuma kerül a középpontba. Nap, tűz, víz, a szél és az állatok, ezek az ősi szimbólumok, amelyekkel leggyakrabban kifejezi a mondandóját.

A felfedező építész után, 1971-ben, a szakmából F. Mihály Ida művészettörténész szembesült először a megdöbbentő anyaggal, amelynek legjobb darabjai viharos gyorsasággal, nem túlzás állítani, világhódító útra keltek. Hogy miként zajlott nálunk egy őstehetség felfedezése, arról Rózsa Gyula írása tanúskodik az akkori Népszabadságban. Eszerint „műpártolók” lepték el személyesen, levélben és táviratban ajánlatokkal és üzenetekkel Balázs János portáját, jó szimattal hízelegve be magukat. Nem is csalódtak. Vihették a képeket, először „barátságból” legfeljebb pár filléres ecsettel, festékkel fizetve érte, később, ahogy Balázs János magához tért az első roham után, már pénzért, de potom pénzért vihették, két-három-ötszáz forintot fizetve nagylelkűen olyan művekért, amelyekről maguk is tudták, hogy értékük máris ennek az ötszöröse – írta 1971 nyarán a Népszabadság szerzője.

Még ugyan abban az évben megnyílt az első kiállítása Salgótarjánban, ahová nem ment el, mondván, hogy a képeket már úgyis ismeri. Közben verseket írt, majd úgy határozott, tizenhárom képét eladja annak érdekében, hogy Füstölgések című verseskötete megjelenhessen. Megírta az önéletrajzát is, a Corvina pedig kiadja az Ecsettel és irónnal című kötetet, amely a verseiből és képeiből ad válogatást. Alig néhány alkotó év jutott neki, 1968-tól 1976-ig mintegy háromszáz képet festett, és bár tudatában volt, hogy a képeire immár mások is rácsodálkoznak, a sikert, a hírnevet inkább tehertételnek érezte. Rásütötték a naiv festő stigmát, de ő nem így gondolta, és nem is alaptalanul. „Hogy énrám ezt rám fogták, ez engem nem háborgat egy cseppet se. Hogy ki mit lát a képekbe, hát errül se tehetek, de látom azt, amit én belerakok, és hát egy kicsit tévedés az, hogy naiv.”

Alkotásait később bemutatták Budapesten, Svájcban, Németországban, Jugoszláviában, Norvégiában, Csehszlovákiában, Kubában, Belgiumban. A Nemzeti Galéria vásárolt tőle néhány képet, de műveinek nagy része magángyűjtőkhöz került. A legteljesebb anyagot Horn Péter mondhatja magáénak, amelyből egy jelentős válogatást 2019-ben a Műcsarnokban láthatott a közönség. A nagy hazai műkereskedők közül elsőként Kieselbach Tamás rendezett nagyszabású, eladással egybekötött kiállítást 2005-ben a festő műveiből, majd 2009-ben albumot adott ki Balázs János festészetéről, Cigány méltósággal címmel.

Azóta gyakran felbukkannak a hazai árveréseken Balázs-művek, így Kieselbachnál, Virág Juditnál és a debreceni Villás Galériában is. Alkotásai 2016 táján még százezrekért forogtak, az utóbbi időben egyes műveiért több milliót fizettek a gyűjtők, köztük külföldiek is. Műveit a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum és a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeuma őrzi.

Balázs János 1977-ben hunyt el. A sírjára vésett sorok szerint „Élni annyi, mint ide-oda rakni azt, ami veszendő holmi.” / Rédei Judit

(A képeket a Kieselbach Galériának köszönhetjük)