A látogató

Késő délelőttre befejeztem A látogatót. A halálhír hallatán vettem le a polcról, olyan magától értetődő természetességgel, mintha tudtam volna, hogy az emlékezésnek ez a módja.

A látogatóval nyilván a legjobb korban találkoztunk, fiatal éveimben; olyan hatása volt a könyvnek, mintha hirtelen eloldozták volna a szabadság pányváit. Alapvetően változtatta meg bennem a létérzékelés módját, módosította a világra vetendő tekintet irányát. Lehet így látni a valóságot? És lehet a látottakat ezen a szürreálisba hajló varázsnyelven kifejezni?

„Kapuról kapura járok a városnak ebben a negyedében, az elcsigázott és szélsőséges egyformaság szürkésbarna terepén (…) ténferegve leltározom a repedések érfonatát, a penész, a korom, a rozsda skarlátfoltjait, a golyószóró ütötte ragyaábrákat, a habarcskozmetika redves omladékait, a szervetlen mocsok egyenletes lerakódását a falakon.” Ebben a passzusban nem pusztán a nyomor lenyomatával szembesülünk, hanem a lét kikezdhetetlen reménytelenségével is. A látlelet szociografikus pontosságának és a nyelv poétikus lüktetésének addig nem ismert ötvözete volt a regény lebilincselő hatásának kulcsa.

Amikor A látogatót először olvastam, ’68-on már jóval túl voltunk, ’81-en meg bőven innen, azaz a Kádár-rendszer legmocsarasabb éveit írtuk. Egy ilyen mű azonban tudott fodrokat vetni a láp felszínén. Ellentmondásos fogadtatása volt, de a magamfajták, készülődő értelmiségiek számára Konrád szellemi iránytű lett. Olvastuk A városalapítót, ami bizonyos értelemben folytatója A látogatónak és egyben előhírnöke Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című szociológiai munkának.

A Szelényi Ivánnal közösen írt nagyesszét már betiltották, emlékszem, külföldről becsempészett példányát adtuk kézről kézre az egyetemen. Pedig a tézisek újdonságot nem igazán hordoztak, a felforgató hatás a hűvös rendszerkritikai analízis erejében, illetve a hivatalossággal való szakítás nyílt gesztusában rejlett. A bátorság errefelé megszégyenítő szokatlanságában, abban, hogy a szerzők inkább vállalják a számkivetést, csak hogy kompromisszumok nélkül maradhassanak hűek eszméikhez.

A cinkos már eleve csak szamizdatban jelent meg, máig ezt a „fattyúkönyvet” látom a polcomon a többi „rendes” kiadású Konrád-mű között. Ekkor Konrád már az ellenzék ismert alakja, úgy tekintettünk rá, mint aki magatartásával, a civil kurázsi felmutatásával tart ellene a cinikus belenyugvás tehetetlenségének. Nem törődve az egzisztenciális fenyegetettséggel, személyes példát mutat arra, hogy a rabság keretei között miként lehet fenntartani legalább a szabadság iránti vágyat.

Aztán a szabadság elnyerésekor hamar megjelentek a szabadságfóbia kiütései: bornírt, atavisztikus gyűlölségek másztak elő a sutból, és a közéleti szerepet vállaló Konrádra is fröccsent sár. Tűrte türelmesen. Közben utolérte a címekkel, pozíciókkal járó világhír.

Sokasodtak tovább intellektuális izgalmat és nyelvi bravúrokat rejtő esszékötetei, regényei, mely utóbbiakból, az önéletrajzi ihletésűekből, fény derült arra, hogy a véletlennek köszönhetően miként maradt életben 1944-ben, vagy arra, hogy a világ egyik legszelídebb embere miként bóklászott géppisztollyal (!) a vállán 1956-ban. Ezekből a rendszerváltás után született művekből kirajzolódik egy bölcs, toleráns, a közösség dolgait szem előtt tartó, szuverenitását öntudatos polgárként őrző alkotó arcképe.

Igen, polgár volt, a szó legnemesebb értelmében. A demokratikus értékekben, az ember autonómiájában hívő, a minőség iránt elkötelezett, erkölcsi integritását óvó szabad ember. Az élet szerelmese. Polgár, aki mintha csak látogatóként érkezett volna erre a sivár vidékre. / Mátyás Győző