A láthatatlan szervező

2010. január 12-én rettenetes erejű földrengés rázta meg Haitit. A halottak száma elérte a 170 ezret. Haiti fővárosa romokban hevert: leomlottak a kórházak, megrongálódtak a legfontosabb épületek, az elnöki palota, a Nemzetgyűlés épülete, megsérült Port-au-Prince gyönyörű székesegyháza is. A Richter-skálán 7-es erősséget mértek, az utórengések is meghaladták az 5-ös intenzitást – arra azonban gyorsan rádöbbentek az újjáépítést vezetők, hogy önmagában a földrengés nem okozhatta azt az iszonyú kárt, ami Haitin keletkezett. És arra is rájöttek, hogy mi az a láthatatlan szervező, ami megsokszorozta a természeti csapás erejét. A korrupció. A mindenhol jelen lévő korrupció erodálta az épületek minőségét, felzabálta az infrastruktúrát és bekebelezte az egészségügyi rendszer legapróbb szeletét is. Aláásta a politikai rendszer stabilitását, a bizalmat és az állam fejlődését, növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, a gazdasági és fizikai környezet leépülését okozta.

Miközben a korrupció következménye némi józan ésszel tisztán látható és leírható, a korrupt viselkedés – és a mögötte húzódó döntési folyamatok hálózata – már sokkal nehezebben megfogható.

A legismertebb korrupciós mutató, a Transparency International által 1995 óta évente mért korrupcióérzékelési index (CPI) azt jelzi, hogy a közszférát mennyire mérgezi meg a hatalommal való visszaélés. Készültek kutatások arról, hogy bizonyos kultúrákban mennyire elterjedt és elfogadott a korrupció (azaz a közvagyon magáncélra való felhasználása) jelenléte, két magyar kutató, Jancsics Dávid és Jávor István a szervezetek szintjén működő „hatékony” korrupció működését írta le, gyakorlatilag elsőként a világon. De a nap végén, egy-egy nagyobb botrány után mégis ott dörömböl a banális kérdés az ember ajtaján: hogy volt képe mégis valakinek ennyit lopni? Korrektebb megfogalmazásban: vannak olyan tipikus személyiségjegyek, vonások, amelyek egyeseket a megvesztegethetőség útjára terelnek, míg mások tisztességesek maradnak? Vagy mindenki lefizethető?

2016-ban az Amszterdami Egyetem négy kutatója is feltette ugyanezt a kérdést (N. C. Köbis, J.-W. van Prooijen, F. Righetti és P. A. M. van Lange), pontosabban azt, hogy milyen mérlegelési folyamatok vezetnek a döntéshez, amelynek a végeredménye a korrupció. Szerintük a hatalom birtokosának folyamatos feszültséget okoz, hogy felhasználja vagy kihasználja a hatalom adta lehetőségeket, így nap mint nap a rövid távú önérdek és a hosszú távú közérdek ellentétének dilemmájában él. Ráadásul nemcsak az a kérdés, hogy magának lop-e (intraperszonális), hanem az is, hogy egy egész szervezetet épít-e a lopásra (interperszonális korrupció). Milyen érzések, dinamikák mentén halad, miközben dönt?

A várható költségek és előnyök viszonylag könnyen kiszámíthatók az első esetben (annyit visz haza, amennyit akar és tud), komplikáltabbak viszont a másodikban (az ügynökök igényei kiszámíthatatlanok és változhatnak is) – ez tehát a szervezett korrupció ellen szól. De míg a bűntudatra való hajlam szintje minden esetben csökkenti a korrupció esélyét az egyén esetében, növelheti is, ha már hálózatban „dolgozik”.

A nagy önkontroll kerékkötője lesz annak, hogy valaki „belecsússzon” egy ilyen helyzetbe, de nem véd meg attól, hogy ha már korrupttá vált, tettét újra és újra megismételje. Viszont abban az esetben, ha egy korrupt rendszerben működik valaki, az önkontroll sokkal nagyobb jelentőséget kap – a fennmaradás záloga lehet. És egy paradoxon: miközben egy korrupt közösségben a bizalom a közösség többi tagja iránt általánosságban megrendül, a korrupt hálózat a személyek közötti mély bizalomra épül. Így az a bizarr helyzet áll elő, hogy a szervezett korrupció sokkal nagyobb együttműködést és bizalmat követel meg, mint egy tisztán működő rendszer, miközben azt a bizonyosságot – és bizonytalanságot – is magában rejti, hogy bármelyik percben bárki átverheti a többieket.

Az idézett amszterdami tanulmány arra mutat rá, hogy a korrupt döntések háttere és magyarázata elsősorban a szociális normákban keresendő. Ezek a szociális normák pedig  – az elmúlt idő tapasztalatainak mentális reprezentációjaként – befolyásolják és írják a jövőt. Már csak azért is, mert a már megtapasztalt események vetítik előre a jövőről alkotott előzetes képet, amire még a biológia is ráerősít, hiszen az emlékek és a kilátások ugyanarra az agyterületre támaszkodnak. A legfrissebb memóriakutatások azt is bizonyították, hogy egy sikeres múltbéli korrupt cselekedet az idő múlásával sokkal szebb fényben tündököl az elkövető elméjében, mint ahogyan az a valóságban megtörtént. Ő pedig az agy által eltorzított „szép” emlék alapján vág majd bele a következő és az azutáni üzletbe is – egyre inkább saját korábbi cselekedeteibe hálózva. Általában, de persze nem mindig.

De mi a helyzet akkor, ha a korrupció a norma? Akkor természetesen mindenki alkalmazkodik, úgy, hogy a fent leírt dinamikákat a mindennapi életébe ágyazza. Jancsicsék tanulmányának talán legizgalmasabb konklúziója is ez: ma Magyarországon egy nagy társadalmi réteg nem is nagyon engedheti meg magának, hogy ne legyen korrupt.

Pekingi kutatók a személyiségpszichológia oldaláról közelítve a kérdést arra figyeltek fel, hogy a Sötét Hármas (machiavellizmus, nárcisztikus, pszichopata) személyiségzavarral élő emberek például sokkal könnyebben vehetők rá korrupt cselekedetre – pláne, ha ehhez társul még valami: a jó szerencsébe vetett hit. A  Sötét Hármas – Jonason és Webster praktikus megközelítésében – ugyanis nem más, mint egy rövid távú, nagyon aktív és kizsákmányoló szociális stratégia, amely tökéletesen illeszkedik a korrupció lélektanához.

Ha azonban alanyunk nem személyiségzavarral él, pusztán korrupt országban szocializálódott, van kiút – legalábbis a szociálpszichológia erre talált bizonyítékot. Korrupció­­val fertőzött országokból tisztább országokba érkező fiatalok társadalmi kapcsolatait vizsgálva figyelték meg, hogy nagyon gyorsan „kiürültek” a korrupciós emlékek, és új alapokra helyeződtek át a társadalmi érintkezés ezen formái. n