Tele van vele a város: villamosmegállókban, metróban, s ki tudja, merre még, ember nagyságú poszterek hirdetik D. Tóth Kriszta újabb regényét. Merthogy volt előzmény. A képernyőről jól ismert tévés személyiségnek nem ez az első könyve, mégis olyan lefegyverző lendülettel és – nem félek a szótól – bájjal mesél, ahogy csak a bemutatkozó első könyvesek szoktak.

Déri Miklós portréiból a Deák Erika Galériában nyílt kiállítás: az 1990 előtti magyar underground ikonalakjai mai kondíciójukban. Többségük a rendszerváltás után sem került a kultúra főáramába. A verniszázson mégis több száz ember kígyózott a galéria előtt, hogy belepillanthassanak a képeken rögzített szempárokba, elidőzzenek a fekete-fehérben is sokárnyalatú képmások között.

Érik néha az embert meglepetések. Én például nem hittem volna, hogy ennyi újdonságot megtudhatok a fociról. Abban a hitben éltem ugyanis, hogy elmúlt években erre fordított idő és energia nem veszett kárba, mára van bizonyos fogalmam a labdarúgás nevű játék történetéről, ismerem a taktikai formációk fejlődését, tudom, miben különbözik a WM-rendszer a catenacciótól, hogy mi a totális futball, és persze ismerem a legnagyobb játékosok, edzők, csapatok életrajzát is.

Az orosz elnök látogatása alkalmából „putyinos” South Park és Family Guy epizódokkal jelentkezik jövő hét kedden 22:00 órától a Comedy Central. A csatorna nemrég tett közzé egy rövid részletet a South Parkból, amelyben feltűnik Áder János is.

„Olyan gyerekek vagyunk.” Amikor éppen nyolcvan évvel ezelőtt, 1935. február 10-én Gyarmati Fanni leírta ezt az első mondatot az ajándékba kapott keménytáblás határidőnaplóba, nem lehetett fogalma sem, hogy mibe kezd bele. Végigsízték ezt a vasárnapot vőlegényével, Radnóti Miklós költővel, akit már kilenc esztendeje ismert, de a szigorú Gyarmati szülők (tán kissé vaskalaposan) diplomához kötötték a házasságot, s ebből nem engedtek, noha a fiatalok között már régóta sistergően szenvedélyes volt a viszony.

A Magyar Színház két hétre leállt egy baleset és az igazgatócserével járó átadás-átvétele miatt: Őze Áront Zalán János váltja a teátrum élén. A Frankenstein bemutatóját azonban február 13-án megtartják. Rendezője, Koltai M. Gábor szerint a szünet még segíti is munkájukat: a kieső előadások helyett is próbálhatnak.

„Tizenkét perc, amelyben benne van az egész élet.” „Megríkattál, ahogy sokunkat szerintem. Nagyon eltaláltál valamit.” Ilyen gratuláló kommentek ezreit kapta Tóth Barnabás filmrendező, miután Újratervezés című kisfilmjét föltette a világhálóra. Egymillió-kétszázezren nézték meg eddig az interneten.

Jaume Cabré, a legismertebb kortárs katalán regényíró csaknem egy évtizeden át dolgozott legújabb regényén. (Sőt, alcíme szerint: a regények regényén.) Az Én vétkem című monstruózus mű vállaltan befejezetlen (úgy ér véget, hogy a szerző csaknem hétszáz oldal után végleg befejezetlennek nyilvánítja), látszólag kusza, szinte követhetetlen cselekményszövésű, időben és térben évszázadokat és kontinenseket ível át, ráadásul bőven merít a posztmodern regényírás eszköztárából.

Hédi néni otthoni köntösében is elegáns, mosolyogva tessékel be a nappaliba. A kabátját mindenki a fogason hagyja, vagy negyvenen üljük körbe az alkalmi vacsoraasztalt. A kistányéron aprósütemény.

Minden hadititok filmre kerül egyszer, csak ki kell várni. Most például azt nézhetjük, hogy lengyelek és franciák kísérletei után hogyan törte fel néhány brit matematikus, nyelvész, keresztrejtvényfan, sakknagymester a Blatchley Parkban a náci hadigépezet megfejthetetlennek tartott titkait.

Ha emlékezetes marad valami az Örkény Színház új Tartuffe-előadásából, Pogány Judit belépője biztosan az lesz. Épp csak felmegy a függöny, s ő – Orgon anyja szerepében – a színpadra robban vasárnapi ünneplőbe öltözött falusi asszonyságként.

Tíz év után játssza újra Martin Sherman Rose című monodrámáját az Orlai Produkcióban. A darab egyetlen szituációra épít: Rose élete alkonyán „süvét ül”, a zsidó gyászrítus szerint hosszan időzik egy padon egy megölt arab gyerek tiszteletére, aki úgy halt meg, miként Rose saját kislánya évtizedekkel korábban. Közben szóval tartja a többi „emlékezőt”, az előadás nézőit. Felidézi múltját, a Varsóban túlélt vészkorszakot, az exodushajó kálváriáját, a békésebb időknek a privát világba belehasító politikai tébolyait, a kacskaringós utat, míg Izraelben új hazára lelt. Az előadás gyakran vált ki személyes reflexiókat nézőiből. A Kossuth-díjas színésznővel arra keresünk választ: miként formálódott szinte hús-vér figura a fiktív karakterből?

„Olyan természetességgel létezett a színpadon, ahogyan az életben” – írtuk róla a szeptemberi nekrológban, amelyben elbúcsúztunk tőle. És valóban: Avar István civil beszélgetőpartnerként is imponálóan természetes volt, nem „játszott”, holott a rádióinterjú színpadon készült, közönség előtt – huszonnyolc évvel ezelőtt.

„Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János mind ostobák. (...) Ha kicsivel több eszük lett volna, biztosan úgy végzik, mint Kossuth vagy Széchenyi, Károlyi vagy Nagy Imre.” Erős felütés Lengyel László önéletrajzi számadásában, a sűrű, sodró nyolcvanas évekből.