Az emlékezés színháza
Tíz év után játssza újra Martin Sherman Rose című monodrámáját az Orlai Produkcióban. A darab egyetlen szituációra épít: Rose élete alkonyán „süvét ül”, a zsidó gyászrítus szerint hosszan időzik egy padon egy megölt arab gyerek tiszteletére, aki úgy halt meg, miként Rose saját kislánya évtizedekkel korábban. Közben szóval tartja a többi „emlékezőt”, az előadás nézőit. Felidézi múltját, a Varsóban túlélt vészkorszakot, az exodushajó kálváriáját, a békésebb időknek a privát világba belehasító politikai tébolyait, a kacskaringós utat, míg Izraelben új hazára lelt. Az előadás gyakran vált ki személyes reflexiókat nézőiből. A Kossuth-díjas színésznővel arra keresünk választ: miként formálódott szinte hús-vér figura a fiktív karakterből?
Vári Éva a Rose első szériáját New York-i magyarok előtt is játszotta. A taps után kérdezte tőle egy hölgy: ukrán születésű zsidóként miként beszélhet ilyen tökéletesen magyarul? A színésznő csendes tapintattal válaszolt, hogy ne hozza zavarba: „Rose nem én vagyok.”
Inspirálja persze a színészt az efféle félreértés: eljátszott alakja taps után is élőként marad a publikummal. Igaz, ilyen végletességre csak egyszer volt példa. De azt ma is gyakran firtatják: egybecsengenek-e saját hitének, személyes múltjának azonosságai az elbeszélt történettel? Erre is finom modulációval szokott válaszolni: „Emberként igen, másban nem.”
Vári Éva a leveleket is sorra kapja nézőitől: sokan osztják meg vele családjuk múltbéli tragédiáit. Mások azt mesélik el: Rose karaktere is ráerősít arra, hogy az általa leírt tájak, helyzetek emlékeket ébresztenek bennük.
A színész annyit tehet: nyugtázza mindezt. Bár nem egyszerű kottába szednie, miként „jön elő belőle” Rose, de már úgy jön elő, mintha mindig is ott lett volna. Első olvasatra könnyezte, nevette Martin Sherman darabját. Mielőtt dolgozni kezdett volna vele, megdolgozta a szöveg.
Már Rose első mondatfutamai vázat adtak a figurának. Darabkezdő megszólalása az arab fiút idézik, akiért süvét ül: „Nevetett. Aztán kifújta az orrát. Náthás volt. A golyó a homlokába fúródott. Egy gondolat közepén találta el. Kilencéves volt.” Legyen színész vagy civil: hat szikár mondat helyezi a hallgatóját mindjárt a földi lét végtelen rideg pillanatába. Azt sejtetve: könnyebb terep felé innen már nem vezet út.
Aztán Rose arról kezd beszélni – jut eszébe –, hogy a „süve” úgy hangzik, mint egy hindu istenség neve. Aztán az ugrik be neki, süvét ülni nem is vallásos rítus, csak afféle „zsidó dolog”. Magyarázza: az ember csak ül egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, amíg végül belesajdul a feneke. Csak arra való, hogy emlékeztesse: egyazon néphez, kultúrához tartozik, mely kultúrának lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként felrobbanó elme. Majd az atom kapcsán Rose-nak felrémlik: Albert Einstein abban az utcában született, ahol az ő második férjének unokatestvére.
Einsteintől elszökellve az abszurditásában is mulattató rose-i logikával adódik a kérdés: ha már csak a fanatikusok hisznek Istenben, kik hisznek az eszmékben? De Rose nem ítélkezik, mindjárt szó esik világlátásának alaptételéről is: semmi sincs csak egyrészt, mindig van másrészt is.
A színésznőben pónemét, alkatát illetően hamar megképződött Rose. Csak a lendületből, ahogy térben és időben cikázik. Vagy éppen végletes érzések vetnek hullámot benne, melyek közé olykor erős csendek feszülnek. Vári Éva privát Rose-a különben úgy fest, amilyennek a néző sosem látja: haja erős szálú és vörös, fehér bőrét szeplők pettyezik. A barna, filigrán színésznő azt mondja: erre már lehetett építeni.
A többit, túl Sherman szövegén, kiadták a hivatásban, magánvilágában megélt tapasztalások. Miként korábbi, pódiumon megidézett három nőalakja esetében történt. Mind között akad rokonság is.
Sarah Bernhardt, Édith Piaf, Rose: olykor erőn felül feszültek rá a maguk pályájára. Nem többért: csak hogy szeressék őket.
Vári Éva úgy véli: Bernhardt megrokkanva is ezért hajtott a színpadi jelenlétért.
Piafról néha egykori fotót nézeget. Elvonóról kijutva, legyengülve, ifjú szeretőjére támaszkodva mutatja a világelső sanzoniét. Vári Éva hozzáképzeli a többit: Piaf megrázza magát, támasz nélkül áll újra a pódiumra, és énekli megint. „Nem bánok semmit sem!”
Piaf és Bernhardt: ott vannak Vári Éva Rose-ában.
Igaz, utóbbinak jutott a legkeményebb pálya: szeretteit elveszítve gyakorolni a túlélés művészetét. Úgy rálelni valakire, aki gyászaival is szeretni tudja.
Vári Éva azt mondja: tragédiáival is kalandos élet jutott a három, színes egyéniségű nőnek. Más, mint amilyennek a magáét és benne önmagát látja. Állítja: színen túli saját lénye maga az unalom. Pályáját sem nevezné egzotikusnak. Másfelől: ami kimaradt, az a színen pótolható.
Rose figurája kapcsán persze az is spannolta, amit a múltidéző Rose belemond a jelen „képébe”. Vári Évát idézve: „Történelmi és magántragédiák ismétlődését nagyrészt az elhallgatások magyarázzák. Mi sem beszéltük ki felnőtt módon a holokausztot, Trianont, egyebeket. Ha csak érzelmi alapon, a tények negligálásával esik szó minderről, úgy düh lesz az indulatból, hogy tapossuk el azt, akinek más a véleménye. Nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy miként lesz üldöző az üldözöttből. Rose saját sorsán keresztül érti meg: értelmetlen ez az egész láncolat.”
Formálják még persze Rose karakterét a most futó előadásokat kísérő közjátékok is. A színész igazságát visszajelző reflexiók. Nehéz, ha egy súlyosabb epizód elbeszélése miatt férfinézőnél törik el a mécses. Magántragédiát sejtetnek a könnyek. Nem lehet nem észrevenni, de muszáj leplezni. Esett olyan is: tinédzser nézőt mindjárt a darab elején fojthatatlan nevetésre ingerelt a „süvet” kifejezés. A fiút nézte a fél nézőtér.
Ám a színpadon csak annyi történt: változott kicsit a szavak ritmusa, súlya. A gesztusok, a mimika. Pattanásig feszültek a csöndek. Elfúlt hamar a nevetés a srácban. A tapsra már szinte fel is nőtt. Rose, miközben tette a dolgát, ezt is bölcsen megoldotta. Vagy a színész varázsolt.
