Düh és fájdalom

– Ott tartottunk, hogy a bérletezési szisztéma miatt a rossz előadások sem tudnak igazán megbukni Magyarországon. Akkor is ott a tábla, hogy „minden jegy elkelt”, ha félig üres a nézőtér.

– Igen. Ki kellene találni valami újat, vagy vissza kellene térni a régihez. A régi ugyanis jobb volt. Amikor meg lehetett bukni vagy nagy sikert lehetett elérni. Most minden egy kasszába megy, tehát a színész csak akkor tud megbukni, hogy ha a rendezők döntöttek, hogy megbukott. Azelőtt nem adtak neki több szerepet. A színész megbukott, mindenki levonta a konzekvenciákat. Ma még az se nagyon számít, hogy a kritikusok mit írnak róla vagy hogy a közönség szereti vagy nem. Ez sajnos harmadrangú kérdéssé válik, mert ha a rendező vagy az igazgató szereti, akkor úgyis adnak neki szerepet, és lehet akármilyen rossz véleménye róla akár a közönségnek, akár a kritikának, úgyis ő kapja a következőt. Ráadásul nem is kell a bukást fedezni, mert hisz az nagyon ritkán fordul elő. Inkább az a gyakori, hogy bár az előadás nem sikerül, attól még lehet akár 50-es, 60-as, 80-as szériát is játszani belőle, mert a szervezők a jegyet eladják előre, a bérletezés meg elleplezi a kudarcot. Hát aztán úgy, ahogy elmegy.

– Mindenesetre látványos, nagy, botrányos színházi bukásra nem emlékszem, már csak azért sem, mert nem voltam kint a Sportcsarnokban, ahol állítólag nagy színházi bukás volt, de jellemző, hogy az is egy sportcsarnokban következett be. (A Hököm Színpad előadása volt: „Miért bántják a magyar futballt, avagy te is totóztál, haver?” M. Á.) Mindenesetre, ha van bevételi terv, akkor kell lennie olyan tervnek, olyan koncepciónak is, amely a dolog művészi részével van összefüggésben. Habár ezt a kettőt bizonyára nem könnyű összeigazítani. Azt ugyanis, hogy bevétel is legyen, siker is legyen és ráadásul a produkcióról el lehessen mondani, hogy ez igazi művészi teljesítmény volt.

– Én még nem voltam igazgató, nem volt soha ilyen ambícióm, de mindig izgatott, hogy a nézőtéren mennyien vannak. Igaz, nem vettem részt még egyszer sem azokban a vitákban, amikor egy-egy színház költségvetését eldöntik. A hosszú évek óta kialakult gyakorlat szerint a színházak megkapják minden évben azt a bizonyos állami dotációt, amiről nagyon sokan azt hiszik, hogy a színészek fizetése, holott a jegyhez való hozzájárulás. Valóban így van, mert ha reálisan adnák el a jegyeket Magyarországon, manapság üres nézőtereknek játszanának a színházak.

– Nem lehet a színház önfenntartó?

– De lehet...

– Nem képzelhető el, hogy a színház nem kap dotációt, és mégis megy a bolt?

– Hát akkor meg kellene szüntetni a nagy társulatokat, a nagy színházakat. Olyan embereknek kéne kiadni, akik elvállalnák – magán-színigazgatóként –, hogy leszerződtetik azt a nyolc-tíz színészt, és akkor olyan darabokat játszanak, olyan olcsó költségvetéssel, hogy az emberek esetleg 4-5000 forintért is elmennek esténként színházba. Ezekkel a mai színházi jegyárakkal ez elképzelhetetlen. És ez most megint nem panasz, hanem tény. És meg vagyok győződve, hogy ezen mások ugyanúgy törik a fejüket, mint én, de talán engem egy fokkal jobban elkeserít, mint őket.

– Ez a gyakorlat tehát szerinted némiképp ellentmondásban van azzal a gazdaságpolitikai koncepcióval, amelyet az utóbbi években igyekszünk a kultúra világába is integrálni... ha szabad magamat ilyen bonyolultan kifejezni. (A korabeli reformelképzelésekről dadogok itt. M. Á.)

– Igen, sajnos így van.

– És módod van ezt elmondani? Módod volt elmondani például a Nemzeti Színházban? Tagja voltál ugye a Nemzeti művészeti tanácsának. Ott ilyesmi szóba került?

– Szóba kerültek ezek a dolgok, de csak a tudomásulvétel szintjén.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy egy évben egyszer összeül a művészeti tanács, jó esetben kétszer, akkor már sokat mondok. Tudomásul veszünk bizonyos rendelkezéseket, mert hisz megváltoztatni nem lehet őket. Javaslattal élhetünk, a véleményünket elmondhatjuk, nem lesz tőle senkinek semmi baja. Ezt jelenti.

– Ilyesmi is eszedbe jutott akkor, amikor a Nemzeti Színházból elmentél?

– Most mit mondjak? Persze.

– Akkor megkérdezett téged egy újságíró. ’85 szeptemberében, a Magyar Hírlapban jelent meg az interjú. Így szólt a kérdés: „Hogyha kimondom azt a két szót, hogy Nemzeti Színház, akkor mi jut eszébe?” S erre te így válaszoltál: „Düh és fájdalom.”

– Igen. Így volt. Mire vagy kíváncsi?

– Miért voltál dühös és mi fájt?

– Kérlek szépen, nem szívesen beszélek a Nemzeti Színházról, azt is megmondom, hogy miért. Azért, mert semmiképpen nem szeretnék a Nemzeti Színháznak semmilyen formában rosszat tenni, ártani. Mindenképpen csak a Nemzeti Színházért való aggódás vagy lelkesülés beszél belőlem.

– Ha akarod, én elállok ettől a kérdéstől, fölteszek egy másikat.

– Nem, nem. Nem térek ki a kérdés elől, mert végül is a dolog megtörtént, velem történt, ide tartozik, jogosan kérdezed. Borzasztó helyzetben van a Nemzeti Színház (az Izabella – ma Hevesi Sándor – téren lévő épületről van szó) és a felépítendő új Nemzeti Színház szintén. Hányszor, de hányszor vágják manapság a fejemhez, hogy ne haragudjon, művész úr, öt forintot sem adok a Nemzeti Színházra. Olyankor én mindig nagyon szomorú vagyok, és amikor...

– Mármint az új Nemzeti Színházra?

– Igen, az új Nemzeti Színházra, és amikor megkérdezem, miért, akkor azt mondják, hogy azért, mert szépen, fokozatosan eltűnt a mai Nemzeti Színházból az úgynevezett nemzeti színházi színvonal. És azt mondják, hogy már ne haragudjon, művész úr, de ez a Nemzeti Színház ne akarjon új Nemzeti Színházat. Én ott éltem a Nemzetiben, és nagyon sok harcban vettem részt. És ezeknek az embereknek – úgy érzem – valahol igazuk van...

– Itt az a fő gond, hogy a Nemzeti Színház elvesztette nemzeti jellegét?

– Egyrészt elvesztette nemzeti jellegét, másrészt elvesztette népszerűségét.

– A kettő összefügg?

– Igen.

– Amikor te fölmondtál, mert gyakorlatilag ez történt, akkor valakinek azt mondtad – lehet, hogy ugyanebben az interjúban jelent meg, amelyikről az imént beszéltem, nem emlékszem pontosan –, hogy tulajdonképpen te itt állsz egyedül, nem tartozol pillanatnyilag egyetlen társulathoz sem, de nem arról van szó, hogy másik színházat akarsz találni magadnak, hanem azért mondtál föl, hogy végre leüljenek veled beszélgetni. Kérdem: kik, és leültek-e?

– Nem emlékszem vissza, hogy az interjúban ez így volt-e benne... Nem azért mondtam föl, hanem mivel fölmondtam, végre leültek velem.

– Kik?

– Az igazgató és a főrendező.

– S miről beszéltetek?

– Hát én elmondtam a véleményem a fölmondásom okát illetően. A jelenlegi Nemzeti Színházról, a műsorpolitikáról, a társulat összetételéről, sok mindenről, ami bennem volt – ha megengeded, ezt most itt nem részletezem. Még olyan is volt, amiben egyetértettünk. Ők természetesen nem értettek egyet azzal, hogy én fölmondok, és aztán végül is lényegében békességben váltunk el, mert ugye nem ígértünk egymásnak semmit. Őszinték voltunk, az az érzésem. Ők mondták, hogy nagyon sajnálják, mondtam, hogy én még jobban. Az volt a szándékom, mindenféleképpen azt szerettem volna érzékeltetni – sajnos nem sikerült –, hogy valahogy másként, jobban kellene odafigyelni a Nemzeti Színház sorsára, ha mi a közönséggel föl akarjuk építtetni az új Nemzeti Színházat. Ha mi arra kérjük a közönséget, hogy szeressék a Nemzeti Színházat, akkor már most ezt a Nemzeti Színházat is jobban meg kéne szerettetni valamilyen módon. Hát ez a figyelemfelkeltés, ez csak odáig terjedt, hogy fölfigyeltek a fölmondásomra, és kész. Aztán ez is úgy szép csendben abbamaradt. Őszintén szólva miattam is.

– Szóval fölfigyeltek a fölmondásodra, de egyéb nem történt. Pestiesen ezt úgy mondják: nem jött be a dolog. Itt álltál a Kossuth-díjaddal, az összes kitüntetéseddel, a hírneveddel – megint csak pestiesen – megfürödve. Arra gondoltál, hogy szabadúszó leszel?

– Én szabadúszó nem tudok lenni. Nem voltam soha életemben haknis színész, az Országos Rendező Irodánál édeskevés pénzt vettem föl életemben. Ezt nem panaszként mondom, tényként. Nem is érdekelt, nem is szerettem a haknit soha. Én elvoltam a rádióval meg a szinkronnal, a tévével meg a színházzal. Elsősorban a színház, az mindenekfölött. És ha a színháznak szüksége volt rám, olyan filmfőszerepeket tudtam visszaadni, hogy no. Zokszó nélkül. Minden bánat nélkül. Ha ezzel visszaéltek, az természetesen nekem is rosszulesett. Mert olyan is előfordult. És én mindenáron azt szerettem volna ezzel a lépéssel, hogy kicsit kiszakadjak már ebből a bilincsből, mert úgy éreztem magam néha a Nemzeti Színház ügyében, mint aki hiába dühöng, hiszen rajta a bilincs. Kollégáim mondták is: te egy megszállott őrült vagy, hát miért nem jössz rá végre, hogy fejjel mész a falnak? Ilyeneket mondtak. Tehát ettől is meg kellett szabadítanom magam.

– S hol találtál csapatot?

– A csapatok jelentkeztek. Nagyképűség, beképzeltség nélkül szeretném mondani: abban valahogy biztos voltam, hogy ilyen gondjaim nem lesznek, hogy lesz miből megélnem. De egyszer csak azt vettem észre, hogy borzasztó szituációba kerültem. Hát itt vagyok: Kossuth-díjas, kiváló művész, országgyűlési képviselő, s a munkakönyvem a zsebemben van. Ez nem szokványos helyzet ma Magyarországon, mondjuk meg őszintén. Magam is úgy éreztem, hogy egészen lehetetlen dolog, és amikor a csapatok jelentkeztek, makacsul tartottam magam az eredeti elképzelésemhez. Tehát az ajánlatokat nagyon udvariasan, de végül is visszautasítottam. És teltek a hónapok és...

– De milyen elképzeléshez tartottad magad, Pista?

– Az eredeti elképzelésem az volt, hogy nem szerződök át másik színházhoz hosszú, hosszú ideig. Azt akartam, a gyanúnak még az árnyéka se vetődjön föl, hogy én azért hagytam ott a Nemzeti Színházat, mert mondjuk a Madách Színházban vagy a József Attila Színházban vagy nem tudom, melyik színházban, ahova hívtak meg csalogattak, jobb szerepet és több fizetést kínálnak.

– Tehát te demonstrálni akartad, hogy itt nem játékoscsábítás esete forog fönn.

– Erről van szó.

– De Pista – remélem, hogy nem fogsz megsértődni, s nem fogod félreérteni, amit mondok –, te hallatlan indulattal, fantasztikus emocionális töltéssel letettél egy lapot az asztalra, illetve óriási indulattal odacsaptad...

– Igen. Ez történt.

– S erre mi történt? Semmi. Csönd. Az ember várna egy hatalmas robbanást, s ehelyett jön egy ilyen pici pukkanás, mint amit olvastam valamelyik szilveszteri lapban – nagyon rossz ízű szerintem –, hogy „A Nemzeti Színház az új Nemzeti felépítéséig Avartalanul üzemel.”

– Én ezt egyszerűen úgy fogtam föl, hogy cinizmus.

– Nem tudom. Mindenesetre ez egy pici pukkanás a detonációhoz képest, amire te számítottál. Nem?

– Tulajdonképpen, ha most azt kérdeznéd tőlem, hogy meg tudnám-e két mondatban fogalmazni, igazán mit akartam elérni, nagyon nagy bajban lennék ma már. Akkor, talán abban az indulatomban meg tudtam volna hirtelen fogalmazni. Most, lehiggadva és végiggondolva az azóta történt dolgokat, nem tudnék rá elfogadható választ adni. Ez az igazság.

– Lehet, hogy más másként látja, nekem imponál ez a beismerés, Pista. És tisztellek az őszinteségedért... Ott tartottunk, hogy szabadúszó nem akartál lenni, de erre nem is nagyon volt szükség, mert jelentkeztek a csapatok. A régi csapatod is, a Madách. Visszamentél a Madách Színházba.

– Igen. Először csak vendégként. Szó nem volt arról, hogy leszerződjek, de aztán nagyon kedvesek voltak, addig kapacitáltak, sőt – férfiasan be kell vallanom – olyan okos érvekkel jöttek, hogy fejet kellett hajtanom, és azt kellett mondanom, hogy nekik van igazuk, miért ne írnám alá az állandó szerződést.

– Milyen okos érvük volt?

– Kérlek szépen... hát nézd...

– Ne mondd, ha nem akarod. Anyagi természetű?

– Nem. Soha életemben egyetlen igazgatómtól se kértem fizetésemelést. Még csak meg se kérdeztem soha, hogy miért annyi a fizetésem. Volt olyan, fölemelték a bérem, és fizetéskor nem vettem észre, hogy több van a borítékban. Annyira nem érdekelt. Soha.

– Ezek után gyanítom, hogy az okos érv, amivel rábírtak a szerződés aláírására, körülbelül annyi lehetett, hogy „te Pista, gyere ide szépen vissza, és jó szerepeket fogsz játszani”.

– Igen. Meg azt is mondták, hogy szeretnének boldog embernek látni. Ez is volt az érvek között. Aztán az is volt, hogy értsd meg végre, jelen pillanatban olyan a hangulat, hogy senkit nem érdekel az, hogy veled mi van, vagy mi van a Nemzeti Színházzal. Aztán olyan érv is volt, hogy hat hónapja nincs fizetésed, ha idejössz vendégként, azért csak ennyit és ennyit tudunk fizetni, és ezenkívül levonjuk belőle a kereseti adót, ami a legmagasabb. Viszont nem vonunk belőle öregségit, nem számít bele a nyugdíjba, aztán majd neked kell befizetni havonta 3-4000 forintot, hogyha SZTK-tag is akarsz lenni. Szóval voltak nyomós érvek is.

– Ezek mind egy irányba ható érvek. Tulajdonképpen arra figyelmeztettek téged tisztelettel és nagy jóindulattal, hogy Pista, vedd észre magad. Ne úgy tempózzál, mintha a tengerben úsznál. Ez itt egy kád!

– Nagyon jó. Nagyon jó hasonlat. Hát ezért nem lettem szabadúszó!

(Folytatjuk)