Vég és kezdet
„Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János mind ostobák. (...) Ha kicsivel több eszük lett volna, biztosan úgy végzik, mint Kossuth vagy Széchenyi, Károlyi vagy Nagy Imre.” Erős felütés Lengyel László önéletrajzi számadásában, a sűrű, sodró nyolcvanas évekből.
A Kádár-féle kompromisszumnak ekkoriban már az a tartalma: ha ti nem szóltok bele a közügyekbe, mi sem a magánügyekbe. „A három öreg földszintes rendszerei” egymást folytatták. A bukások is konszolidáltak. „Nincs istenek alkonya. (...) Csak a lépcsőn lefelé. Bizonytalanul csoszogva”, mint a lelépő Kádár a SZOT-székházban.
A magyarországi „szocializmus” összeomlott. Széthullását „kreatív anarchia” kísérte. Pozsgay vagy Nyers? Németh Miklós vagy Iványi Pál? „A baloldali rendszerváltás ’89 áprilisában meghalt. (...) Pozsgay, Nyers, Szűrös, Németh, Bihari, Király politikai holt lelkekké váltak.” A lakitelki alapító atyák alkalmatlanok voltak az államvezetésre, stratégiaalkotásra. Értékrendjük anakronisztikus volt. Az ideálvilág, „a népi-nemzeti Magyarország nem létezett”. De már a mögöttünk maradt, letagadott, megtagadott negyven év sem.
Az urbánus–népies vitán túllépő Fidesz „elvált szülők gyerekeként” határozta meg magát, rokonszenvesen. De a politika főszereplői, Antall, Tölgyessy, Orbán „nárcisztikus, küldetéstudatos emberek” voltak, neomachiavellista természetrajzzal.
Eközben számosan tették, amit tehettek: Fordulat és reform címen, a monori találkozó ürügyén, hálózatok szervezésével. Mert az új lehetőség mégiscsak fénylett. Ám a magyar „elit” az ezredforduló után belefáradt a teljesítésbe, és – önmagát is leértékelve – „ismét elkezdett lefelé méredzkedni: mennyivel jobbak vagyunk, mint keleti szomszédaink”. Dráma!
Lengyel László könyve kiváló olvasmány, pontos korrajz és megragadó vallomás. Címe könyvtárnyi kötetnél többet markol.
(Lengyel László: A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
