Párhuzamosok

Ez mostanában valahogy divat lett kiállítókörökben, felmutatni a párhuzamosságokat.

Ez mostanában valahogy divat lett kiállítókörökben, felmutatni a párhuzamosságokat: ma már a leglineárisabb tárlaton is van ilyen motívum, hogy miközben ezt festette Zé, addig Ypszilon feltalálta a gombnyomó gépet, és Piréziában közben kitört a forradalom. Meg ilyenek. De az igazi párhuzamos tárlat persze nem ilyen, hanem, mondjuk, olyan, hogy egy időben élt két művész, egyfajta hatások érték őket, egymásra is hatottak, és ez lett belőle. Lehet ebből a koncepcióból tényleg érdekes kiállítás is, és lehet üres, formai játék vagy kínosan erőltetett tákolmány. Utóbbiaknak szép példája volt az Ámos Imre–Marc Chagall-tandem, kik tényleg találkoztak egyszer életükben, és ezzel aztán mindent elmondtunk.

Divat még nagyon a Rippl-Rónai manapság: mindegy, mi jön tőle, főművek, alművek, kréták, olajak, ceruzák, másolatok, a siker borítékolható: egyszer talán tényleg érdemes lesz ezt alaposan megvizsgálni, mitől ez a szűnni nem akaró rajongás évtizedek óta. Lehet magában, csoportban, században, akárhogy – Rippl Rónai neve önmagában elég a sikerhez.

Na, ezt a két elemet ötvözi a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása, amely Rippl-Rónai József és Aristide Maillol párhuzamosainak bemutatására vállalkozik. A kölcsönhatások felderítésére, az egymáshoz vándorló témák bemutatására meg effélékre. Nem mondom, hogy nincsenek ilyenek, vannak csekély mértékben, hiszen a két művész néhány évig valóban egymás közelében alkotott, ismerték is akkoriban egymás műveit. De ezekben a tizenkilencedik századi években, amikor Rippl-Rónai önmagát kereste, sokan sokkal inkább hatottak rá (a Nabikosok, például), és barátként is fontosabb volt neki Pitcairn-Knowles – kapcsolatukat egy korábbi tárlat részletesen bemutatta), mint Aristide Maillol. Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajunk; a rendszeres tárlatlátogatónak a Rippl-Rónai-anyag voltaképpen ismétlés (a legfontosabb kivétel a Maillolról készített portréja, mely nyolcvan éve nem járt Pesten), a Mailloltól bemutatott művek viszont jószerivel ismeretlenek. S ha a tárlatrendező úgy ítélte meg, hogy a szobrásszá lett francia festő önmagában nem vonzott volna tömegeket, ez a megoldás is elfogadható.

Nádas Sándor