Tartuffe, a terrorista
Ha emlékezetes marad valami az Örkény Színház új Tartuffe-előadásából, Pogány Judit belépője biztosan az lesz. Épp csak felmegy a függöny, s ő – Orgon anyja szerepében – a színpadra robban vasárnapi ünneplőbe öltözött falusi asszonyságként.
Terebélyes rokolyája fölött báránybőr bekecs, karján, az eleganciát fokozandó, igen ronda lakkretikül fityeg, fején kendő. És akkora szöveget vág le arról az áldott jó, istenfélő emberről – Tartuffe-ről – és a mocskos-szemét-riherongyokról, tudniillik azokról, akik nem tisztelik ezt a szent embert és a hitetlenség mocskában fetrengenek, hogy mi, a közönség, jószerivel levegőt se kapunk. És ez az az eset, amikor az erős kezdet nem bosszulja meg magát, sőt, még erősebb folytatás követi – legalábbis a felvonás végéig. A második részre már kevesebb muníció maradt. Fel kell tűrnünk az ingujjat, kiszidolozni agysejtjeinket, felébreszteni alvó lelkünket, bemelegíteni rekeszizmainkat és nagyon hegyezni a fülünket, mert nem mindennapi feladat és élmény van itt feltálalva, és egyetlen morzsáját se szabad hagyni kárba veszni. Itt ugyanis, pontosabban Parti Nagy Lajos vegykonyhájában, egy új darab született, Moliere után szabadon, és a nyelvi bukfencek, szójátékok, asszociációk és allúziók, a szólások minden képzeletet felülmúló kevercsei elemi erővel sodornak magukkal. Mintha friss tavaszi szél áramlana vagy inkább süvítene be a színház szűk széksorai közé, és kisöpörne onnan meg a fejekből mindent, ami avítt és ósdi. Ez itt a mi világunk. A mi hazugságaink és a mi ostobaságunk.
Bagossy László ultramodern környezetbe helyezi a játékot: hófehér minimáldizájn, krómlámpa, óriástévé, benne távirányítható kandallótűz, jólét. Viszonylag normális, felvilágosult család, nagyon normális és felvilágosult szobalánnyal (Dorine szerepében Kerekes Éva lubickol), akik egészséges ösztönnel igyekeznek megszabadulni a szemfényvesztő betolakodótól és jobb belátásra téríteni az eszement családfőt. Nagy Zsolt brutálisan kemény Tartuffe-je alig leplezetten gazember, Znamenák István Orgonja pedig a hiszékenységnek, a hinni akarásnak azt a fokozatát ábrázolja, ami már kihozza az emberből a hülyét.
A befejezés deus ex machinája elmarad, a jó király megbocsát ugyan, de a gazemberség már alig észrevehetően újratermelődik a Tartuffe utáni világban is.
A realizmus diadala? Jaj nekünk!
Ferencz Zsuzsa
