Háromhavonta az MTI válogatott kiadványában az elmúlt negyedév legjobb képeit vehetjük szemügyre itthonról és külföldről. Uruguayból egy szomorú, esett marhapásztor és a fenyegetően föléje dalmahodó ló párviadala, Mexikóból a kábítószer-kereskedők ellen harcba induló katonák geometriája, Kínából a népi fegyveres rendőrség haptákja, Bagdadból egy öregasszony beszédes két keze, Japánból az ördögszarvakat mutogató dalai láma tréfálkozása nyűgöz le.

A 168 Óra július 24-én megjelent, Azok a fránya számok! című hozzászólásomban azt írtam, hogy Veres János pénzügyminiszter június 17-i interjújában téves, bő nagyságrenddel kisebb értéket adott meg a költségvetésnek az üzemanyagok adójából származó bevételének összegéről -- írja a 168 Óra egyik olvasója. Levelére Veres János pénzügyminiszter reagált, az ő írását az olvasói levél után ismerhetik meg.

Viszonylag jól emlékszem a Muzsikának arra a számára, amelyben Tallián Tibor írt Plácido Domingo budapesti vendégszerepléséről az Aidában. Az alapeszme az volt: körülbelül karácsonykor terjedt el a hír, hogy Domingo énekelni fog Budapesten, és húsvét hétfőn le is zajlott az előadás. Akkoriban ez a félig kimondott hasonlat egyáltalán nem tűnt túlzásnak. Vártuk, és eljött.

A Karinthy család sosem volt híres a tárgyak szeretetéről. Anekdoták szólnak arról: Fricinek tizenkét gravírozott óralánca volt, és sosem találta egyiket sem.

– Nem ismertük egymást dédapámmal. 1934-ben halt meg, én ’56-ban születtem. Mégis úgy érzem: ő az a rokonom, akihez érzelmileg a legszorosabb szálak fűznek. Rengeteg a hasonlóság közöttünk – mondja Vészits Andrea dramaturg.

Ha zenekritikus lennék, és ha pár éve nem olvastam volna Csáth Géza kötetét, amely hajdan érdekes, ma jobbára érdektelen hírlapi írásait tartalmazza különféle zenekari, dal- és egyéb estekről és esetekről, akkor most szomorúan, tanácstalanul nézelődnék.

Ahhoz az elenyésző kisebbséghez tartozom, amely részint fokról fokra elenyészik, másrészt nem látott a híres X-aktákból egyetlenegyet sem a televíziókban. Nem tehetek róla: nem kenyerem az akta. Sem a rémüldözést gerjesztő sztori.

Az utóbbi években főként sikeres közönségfilmeket rendezett. Ilyen például a 9 és fél randi, az S.O.S. szerelem! vagy az Apám beájulna. Most éppen első mozijának, a tíz évvel ezelőtti Presszónak a folytatásán dolgozik, miközben filmstúdiók megépítését tervezi. A főiskolát operatőrként végezte, úgy nyert Balázs Béla-díjat, s azért kapott elismerést a Svéd Filmakadémiától is. A rendezést jórészt szolgálatnak tekinti. Súlyosabb társadalmi problémákat csak akkor választ filmje tárgyául, ha a politika világában a szokottnál is rosszabbra fordulnak a dolgok. Megtette már a Rossz fiúk című alkotásában, és tart attól, hogy ebben a témában is újráznia kell majd. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

Teljesen egyetértek Mészáros Tamással, aki „az egyik legaljasabb náci propagandafilmnek” nevezi az 1940-ben készített Jud Süsst.

Karinthy után szabadon: „Nekem gyanúsak a sportolók.” Az utóbbi időben túl sok sportoló hal meg a pályán. Közben naponta többször esnek át doppingellenőrzésen, az áldozatok pedig nem az USA-ban vagy más gazdag országban vesztették életüket, tehát nem valószínű, hogy ismeretlen, frissen kifejlesztett doppingszerről lenne szó.

Emlékeznek talán, a múzeuméji nagy felfordulásban megígértem, előbb-utóbb elmegyek az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteménybe is, megcsodálni a helyi retrokiállítást – és én olyan ember vagyok, ha valamit megígérek, az meg van ígérve. És előbb-utóbb teljesülni is fog.

A TV2 ajánlója szerint "A közismerten homoszexuális médiasztár hálás szavakkal emlékezik meg a televízióban egy kisvárosban élő volt tanáráról", aki igazából Kevin Kline, csakhogy a médiasztár nem közismerten homoszexuális, marhára nem az, ellenben a kisvárosban oktató irodalomtanár Kline, hogy is fogalmazzunk: legalábbis elgondolkodik a dolgon. Nohát, kábé erről szól 'A Boldogító Nem' című habkönnyű kacagtatás, az említett kertévé augusztus másodikán, szombaton 16.45-től tűzi a műsorára; megtudhatjuk többek között, hogy az igazi férfi miért nem hajlandó táncolni, valamint fogadjunk, nem tetszenek felismerni majd a Tom Sellecket!

Kezdetben vala Tim Burton és Batman-adaptációja, melyben még Michael Keaton röpködött denevér módjára, karjaiba Kim Basinger omolt, a gaz ellent, a mániákus bűnöző Jokert pedig Jack Nicholson tolmácsolta ördögien. Batman fanatikusok alapműve lett a film, amely ’89-ben nagyot szólt, nagyot kaszált és nem mellékesen egész félelmetesre sikerült.

- Érzelmi szempontok nem játszanak, politikai szempontok még kevésbé. Művészi szempontok játszanak, kitűnő énekesnőről van szó, ott lép fel, ahol akar. Egyéb szempont nincs. Ne froclizzuk egymást ezzel, jó? - feleli a producer asszony arra a kérdésre, tudja-e az István, a király Rékája, mi történik azon az árpádsávos szigeten, ahová lábát teszi.

Lassan megszokhatjuk, hogy a Pixar vagy igen finom, vagy makulátlanul tökéletes animációs szösszeneteket enged ki csupán a kezei közül - nem szeretjük a sorrendeket, node akkor is: az ’Egy Bogár Élete’, a ’Verdák’, a ’Lecsó’, mind-mind remek, de, ha van ilyen, akkor „csupán csak” remek darabok; a ’Hihetetlen Család’, a ’Némó Nyomában’ ellenben majdhogynem a kikezdhetetlenségig tökéletes, az élőszereplős és a rajzolt mozik közötti falat csákánnyal bontogató, színes-szagos virblik mind.

Nem arról kívánnék elmélkedni, aki a magyar út körök mentén kergeti a tegnapelőtti illúziókat, hanem aki nekivág a világnak. Ma. Épp az egyik közeli hétvégén emlegettük Füreden kedves társaságban: micsoda kaland is volt hajdan egy utazás. (Akárcsak ide, Jugoszláviába is!) Tartósan mesélhető történetek kerekedtek elő: amikor... meg: emlékszel, amikor... Mindenkinek volt esete.

"Szeretem az álmokat, még ha azok rémálmok is" - vallotta a huszonöt éve, 1983. július 29-én elhunyt Luis Bunuel Oscar-díjas spanyol filmrendező, a modern filmművészet egyik kiemelkedő alakja.

Bár Jules Verne soha nem járt az Isztriai-félszigeten, Sándor Mátyás című regényének helyszínét, Pazin városát - amelynek kastélya egy barlangi patakot rejtő, több mint 120 méter mély szurdok fölé magasodik - pontosan olyannak ábrázolta, ahogyan az a valóságban most is látható.