Válasz a lompos, szürke, nyavalyás világra

Atyaég, mennyire vártuk! Egy hónappal korábban kezdték árulni a jegyeket. Egy hónappal és egy nappal korábban épp uszodában voltam valakivel, és visszafelé kitaláltam, nézzük meg, sorban állnak-e már az emberek a jegyért. Álltak. Nem rengetegen, talán öten, és még csak dél volt, másnap tízkor kezdődött az árusítás, de pánikot kaptam. Elmentem a Corvin Áruházba, vettem egy csinos, összecsukható kerti széket, és odaültem hatodiknak.

Persze fölösleges volt anynyira izgulni. A római Három Tenor-koncert még több évvel volt előttünk, normális emberek még nem nagyon tudták, ki az a Plácido Domingo. Ismerőseim például azt mondták – ha mondtak valamit –, hogy „az a kövér operaénekes, ugye?”. Igen, de el kellett magyarázni, hogy nem az a nagyon kövér, hanem a másik.

Akivel együtt voltam uszodában, egy pillanatig ingott csak, hogy ne csatlakozzon-e, de aztán eszébe jutott, hogy este Spandau Balett-koncert van, és inkább oda megy. Nagyon lassan gyülekeztünk. A Domingo Baráti Kör vezetője – és talán egyetlen tagja – az élen, utána maszszív operabarátok, nyugdíjasok, leszázalékoltak, munkahelyről meglépők. Egy teltkarcsú szőke hölgy, aki arról beszélt, milyen tortát fog rendelni Domingónak a nagy alkalomra. Korosztály tekintetében kicsit elveszettnek éreztem magam, de jó volt hallgatni a Domingo-élményeket. Milyen volt a Toscában, amikor 1976-ban úgy jött be, hogy az első mondatot magyarul énekelte. Nem, nem azért, mert így akart volna bevágódni a magyar közönségnél, hanem mert meg akarta lepni a Sekrestyést, aki valami évfordulóját ünnepelte. Aztán már csak operaélményeket ábrándoztak elő, a világ összes énekese szóba került, végül a magyarok, Simándy meg Réti Dudi, mondták, mesélték, ámultam.

Estére lettünk talán harmincan. Jöttek ifjabbak is, egy alacsony, göndör hajú fiatalember. Amikor legközelebb láttam, már ő volt a rendező, Kalmár Péter. Hogy ma mit csinál, fogalmam sincs. Aztán egy vörösesszőke, szemüveges fiú. Róla legalább tudom, most művészeti titkár az operettszínházban. Akkor tett egy elég népszerűtlen megjegyzést, mert bevallotta, neki Pavarotti a kedvence. Mit keres ez itt – dühöngött félhangosan a Domingo Kör elnöke és tagja –, ha neki ez a „maffiózó” tetszik, akkor ne álljon itt sorba, ne vegye el mástól a helyet.

Lassan telt az idő. Éjfél felé újságírók és fotósok jöttek, amíg a meggylevet ittam, megéreztem, hogy rám csettent egy kamera, két hét múlva láthattam magam egy képeslapban, ahogy alkoholizálok az Erkel lépcsőjén. Néhányan tényleg eltűntek, és piros arccal jöttek vissza, még március volt, könnyebb volt így. Kisebb veszekedések is előfordultak, aki átaludta az éjszakát, és hajnalban visszajött a székéhez, vajon odaállhat-e úgy, mint aki végig virrasztott. Odaállhatott.

Tízkor nyitott a pénztár, tíz óra öt perckor nálam volt a két jegy, tizenegykor már otthon aludtam, egy hónap múlva előadás. A „Celeste Aida” után még igyekeznie kellett az embernek, hogy ne bánjon meg mindent, a záróhang csak falzett, a rokonszenvező kritika később sokat magyarázza, hogy az így szép, és így is kell lennie, Verdi pianót ír, nem kell ordibálni. Igaz is, meg nem is. De a harmadik felvonás alatt már minden igaz, Tokody Ilona és Domingo az Erkel Színház és a magyar operajátszás aranykönyvét írta.

Megérte, nyilván megérte a sorban állás, virrasztás, de nemcsak ezért. Domingót látni több volt, mint zenei élmény, az ember nem egyszerűen egy tenoristát látott, nem is világsztárt, nem is a világ, az akkori világ, a század, az akkori század legnagyobb énekes színészét, hanem férfit.

Férfit, aki nemcsak a színpadon férfi, de az egész lényéből árad a nagyvonalúság, magabiztosság, formátum, tehetség, elegancia. Mindaz, amit akkor magunk körül nem láthattunk, és ami válasznak tűnt a kisszerű, lompos, szürke és nyavalyás világra. Megszűnt az a nyomasztó kettősség, hogy a kard csak messziről kard, közelről nézve csupán tompa hegyű kellék, és a hős csak énekelve hős, közelről nézve szorongó őrült, aki egész nap a torkát köszörüli, s figyeli, megvan-e még a hangja. Ami mindig idegesített, hogy ha a művészet valóban jobb emberré tesz, akkor miért nem a művészek a legjobb emberek, akkor megnyugtatóan rendeződött. Plácido Domingo a válasz. Az az ember, aki ott állt a háromnegyed órás tapsban, a kemény mag még egyre kiabált, ő meg újra és újra megjelent neki a vasfüggöny ajtajában. Valamit susogott Tokodyval, aztán magyarul kiabálta: visszajövök. Ilyen egyszerű az egész. Nekem Domingo volt a forradalom és szabadságharc, ha nem is megnyert, de legalább nem elveszített csata, igazodási pont és menedék. Többet nem kaptok el.

Jó, azóta elkaptak néha. Többször igen, mint nem. Túl sokszor volt a zene menedék, és nem igazodási pont. Domingo tényleg visszajött, ha előadásba nem állt is be többé, de énekelt a Népstadionban, énekelt az újpesti stadionban, és mindig minőség volt. Soha nem vette félvállról a fellépéseit, ha a diszpozíció változott is, a közönség mindig kapott tőle valamit.

Most is jön: egy hosszú-hosszú pálya szép végét éli. Vele minden rendben van. De velem? Idejön, énekel Pécsett, s én nem állok sorba, nem hallgatom ámulva az emlékezőket, nem iszom a meggylevet. Ha sikerül sajtójegyet szerezni, elmegyek, leautózok Pécsre, meghallgatom, megtapsolom. Ha nem, akkor meg kibírom nélküle is. Azért kérdem kicsit idegesen: mi lesz velem? Mi lett velem?

Fáy Miklós