Tévedés, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni

A Wikipédiában írják önről: tizenhat évesen döntött a filmrendezés mellett, miután zsinórban huszonegyszer megnézte Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjét. Komoly?

Csak tíz-egynéhányszor néztem meg. De valóban az adta a kezdő lökést a filmrendezés felé.

Mivel hatott annyira a Bergman-mű?

Egész világának irdatlan ereje van. Különös, de bármennyire hatott is rám, nagy megkönnyebbülés volt kijönni a moziból, kiszakadni a film közegéből. Azt látni, hogy a körúton továbbra is ugyanúgy futnak a villamosok, jönnek-mennek az emberek, mint bármelyik hétköznapon.

Az artisztikus érzékenység családi örökség?

Felmenőim között többen is képzőművészek. Édesapám ugyan mérnök, édesanyám pedig közgazdász volt, de ezeket a „leágazásokat” inkább az ötvenes évek kényszerei magyarázzák.

A főiskola előtt – egyebek közt – az MTI-nél fotózott. Majd felvették az operatőr szakra. Ha rendezőnek készült, miért oda jelentkezett?

Egyrészt biztos voltam benne: oda úgyis bekerülök képzőművészeti és fotós hátteremmel. Másrészt tudtam, az olyan szakma, amelyet egy rendezőnek is meg kell tanulnia. Sejtettem, hogy könnyebben boldogulok vele a pályán, és így is történt.

A főiskola mit adott?

Szerintem a művészetet nem lehet tanítani, csak a technikát. A főiskola rákényszerített az önállóságra, a határozott gondolkodásmódra. Megtanultam, miként kell „végigrángatni” embereket – akkor osztálytársakat, barátokat, családtagokat – különféle helyzeteken, hogy egy alkotás megszülessen.

Volt mestere?

Lehet, nem vagyok „mesterérzékeny”, vagy nem tudok mást arra késztetni, hogy azzá váljon mellettem. Mindig a magam útját jártam, bármilyen kockázata van ennek.

A Presszó volt tíz éve az első rendezése. Hogy jött össze?

Nem könnyen. Sokan azt mondták: idióta elképzelés egyetlen kameraállásból, egy helyszínen filmet forgatni. Állították: nem megvalósítható. A sztori egyébként a saját tapasztalataim eszszenciája volt, amelyet Németh Gáborral ültettünk át forgatókönyvbe. A filmet végül néhány millió forintból készítettük el: ez már akkoriban is lehetetlenül kis összeg volt. Ám azt gondoltam: nem volna tisztességes ennél többet kockáztatni az adófizetők pénzéből. Mert ki tudja, hogy végig tudom-e csinálni, és van-e olyan sajátos világom, amelyet érdemes az emberek elé tárni.

Hitvallás? Vagy ugrat?

Mai napig ezt gondolom. Az adófizetők pénzével spórolni kell. Nem pedig lazán elszórni, mint ahogy azt sokan teszik.

A Presszó nyereséges lett?

Akkoriban a bevétel és a nézőszám eleve nem volt annyira fontos, még érződött a Kádár-kor szelleme. Kit érdekeltek az efféle apróságok? De persze tudom, hogy a Presszót negyvennégyezren látták, s hozott profitot. Amiből viszont egy petákot sem láttam, s ez máig jellemző.

Tíz éve, a Presszó forgatása idején nyilatkozta: a magyar játékfilm igazi tétje, miként tud erényt csinálni a szükségből. Ehhez képest azóta már a filmtörvény elfogadása is változást jelent. Ön pedig éppen filmstúdiókat tervez építtetni Pécsett és Szentendrén. Az hogy jön össze?

Elég régóta vagyok a pályán. Pontosan tudom, mi kell ahhoz, hogy egy filmgyár jól működjék. A stúdió ötlete az enyém, de a megvalósításban nem vagyok egyedül. Komoly szakértőcsapattal dolgozom az üzleti terven. Csaknem ezer oldal – itt összefoglalni is lehetetlen.

Azt hallani: a magyar stúdiók azért döcögnek, mert drágák.

Bonyolultabb a helyzet. Az árkérdés egy a tíz alapfelvetésből, amikor arról van szó: melyik országot választja egy amerikai produkció, vagy egy magyar filmet miként lehet a legésszerűbben leforgatni. Egész másként kell kezelni a költségvetést, mint azt ma Magyarországon teszik. Félig kidolgozott alapkoncepcióval nem lehet sikeres stúdiót működtetni. De a saját elképzelésemről inkább akkor beszélnék részletesebben, ha megkezdődik az építkezés.

Az mikor lesz?

Remélhetőleg már idén. Állítom: világraszóló projektről van szó. Nem vicc, nem kamu. Olyan gondolkodásmód van mögötte, amely Magyarországon ismeretlen.

Ha nem adja ki a titkot, akkor beszéljünk inkább a nőkről.
A Presszó óta lényegében ők vannak filmjei középpontjában. Hol mélyebben, hol könnyedebben boncolgatja a témát.

Érdekelnek a nők, hiszen férfi vagyok. Egyébként is sokkal érdekesebbek nálunk. Bonyolultabbak a motivációik, kapcsolataik, a világhoz való viszonyuk.

Rajtuk keresztül afféle önanalízist is végez?

Bizonyára.

A felesége miként bírja mindezt? A lexikon szerint harmincnégy éve nős.

Minden házasságban vannak zökkenők. De ez lényegtelen. Feleségem szép lassan bevonódott a filmes ügyekbe. Nagyon tehetséges, bár három gyerek mellett nem ambicionálta, hogy valami nagyot villantson. De ő írta például a mostani Presszó és a következő, Szélcsend című filmem forgatókönyvét is.

Társadalompolitikai témát eddig egyszer választott filmje tárgyául. Az Orbán-kormány idején forgatott Rossz fiúkban a hatalom kórságait elemezte.

Akkor az szükséges lépés volt.

Most minden oké?

Tény, mifelénk a politika alapvetően rossz irányba befolyásolja a személyiséget. Jó lenne olyan országban élni, ahol a politika világa a szakértő hivatalnokoké, nem pedig az abban helyet kereső intrikusoké. Magyarországról gyakorta a Napkirály udvara jut eszembe, ahol személyes és klikkérdekek mentén történt minden. Ahol ismeretlen fogalom az össztársadalmi cél.

Ettől akar elfordulni, amikor sorozatban rendezi a közönségfilmeket?

Ha az ember elsajátít egy szakmát, azt sokféleképpen hasznosíthatja. Megtehetném, hogy a filmezéssel kizárólag önmagamat fejezzem ki. Úgynevezett szerzői filmekkel megmutatva, mit gondolok a világról. Ám szemérmesebb, tartózkodóbb vagyok ennél. Inkább olyan filmeket készítek, amelyeket sokan néznek meg és szeretnek. Szerintem nincs baj ezzel. Ha sokan néznek meg egy filmet, viszonylag sokat költenek a mozijegyre, az azt jelzi: erre a dologra szükség van.

Mindenki szeret szórakozni, kikapcsolódni.

Többről van szó. Ha valaki elmegy moziba, az nem ki-, hanem bekapcsolódik. Az értelmiség által – itthon, Európában, sok helyen – megvetően kezelt közönségfilm nagyon fontos globális gyógyszere az emberiségnek. Nem tökéletes orvosság, de nem hatástalan. Tulajdonképpen olyasmi, mint valami vallás. Pszichológiai szinten működik.

De önt sem a Tulipános Fanfan, hanem a Suttogások és sikolyok érintette meg anynyira, hogy hivatására talált.

Így igaz. De nekem is tudomásul kell vennem: az értelmiség már csak „mennyiségileg” sem lehet igazán meghatározója az „összemberiség” mozgásának.

Vagyis az ön számára a filmrendezés egyfajta szolgálat?

Elég jelentős részben.

Nem nézi le ezért némelyik kollégája?

Az engem már nem érdekel. De szerintem inkább irigykednek. Ahhoz azért le kell tenni valamit az asztalra, hogy egy hazai film elérje a százezres nézőszámot.

Az új Presszó eléri majd? Közönségfilm lesz?

Annyiban közönségfilm, mint az elődje. Ugyanakkor nem egy második bőr lehúzása. Nem vígjáték, nem
könnyed szatíra. Súlyos problémákat feszeget. Az eltelt tíz évünket idézi meg, amely jelentősen meghatározta, megváltoztatta a létünket.

Hol vannak a sarokpontjai ennek a változásnak?

Az biztos: tíz évvel ezelőtt politikailag, jövőképünket illetően is nagyon naivak voltunk. A mai sokkal kiábrándultabb kor. De a film nem erről szól, hanem épp arról: tévesen hisszük, hogy nem lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni. Mert lehet. Ha hasonló helyzetbe kerülünk – hiába minden tapasztalat –, ugyanúgy elkövetjük a régi hibákat.

Elképzelhető, hogy a nők helyett ismét a politika inspirálja majd egy filmre?

Attól tartok, hogy ez bekövetkezhet.