Nem csupa pláza volt itt régen az élet
Emlékeznek talán, a múzeuméji nagy felfordulásban megígértem, előbb-utóbb elmegyek az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteménybe is, megcsodálni a helyi retrokiállítást – és én olyan ember vagyok, ha valamit megígérek, az meg van ígérve. És előbb-utóbb teljesülni is fog.
Ez itt például előbb. Konkrétan most.
Az angyalföldi múzeum egyébként – amely a nyolcvanas évek közepe óta működik, és méltán – egy hajdani óvodában kapott helyet (egy óvodányi helyet kapott tehát), a Váci út 50.-ben, szemben a Lehel piaccal: ha túl vagyunk a befőzési paradicsomokon, bármikor beugorhatunk. Érdemes. No, nem a retrokiállítás miatt, az inkább csak afféle tréfa lehetett, része a múzeuméji kavalkádnak, amikor gyárlátogatást is lehetett kapni hozzá: mostanra néhány őrsi zászló maradt belőle, nem több. Hanem a törzsanyag, az igazán figyelemre méltó. Házmesterlakás-berendezés a hatvanas évek elejéről – arról külön disszertációt lehetne írni, hogyan keverednek a hagyományos és az új proletárelemek a korban, és hogyan őrzik mondjuk a paraszti hagyományokat –, aztán a Váci út eltűnt gyárai. Aki ismerte ezt a világot húsz-harminc év előtt, annak melengetheti a szívét a sok ismerős kép, aki meg azt hiszi, csupa pláza volt itt régen is az élet, csodálkozhat.
De a csodálkozra tág tér nyílik a falitérképek tanulmányozásakor is: kiderül, hogy a tizenkilencedik század végén még hatalmas lakatlan területek, magányos malmok, lőportárak meg ilyesmik uralták az angyalok földjét, és a ma oly büszke Újlipótvárosnak is volt mire szerénynek lennie – raktárak, gyárak és iparvágányok mindenütt. Van egy fotó, amely a Pozsonyi út és a Wahrmann Mór (azóta Victor Hugóra magyarosított) sarkát mutatja a huszadik század elején: falusi viskók, sártenger, mezítlábas kölykök.
Bizony, ott, ahol a Dunapark kávéház csillog manapság.
