Tóth Ákos: Orbán beszél

Magyarország miniszterelnöke előadást tartott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában, ahol két fontos gondolatmenete volt. Az első: „Természetesen mi, magyarok etnikailag heterogének vagyunk abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belül vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés. Természetesen, mint Szent Istvántól tudjuk, mindenkit fogadunk, ez helyes dolog, de az ország alapvető etnikai karakterének a megváltoztatását nem szabad kockáztatni, mert az szerintem az országot nem fölértékeli, hanem leértékelné és káoszba taszítaná.”

A második: „Itt van egy modern, ravasz támadás a munkaalapú társadalom ellen, ezt egyszerre indítják Budapestről és Brüsszelből. Van is neki valami kommunisztikus neve, amit most nem tudok pontosan ideidézni, mert az ember agya, az védekezik. Ez valami alapjuttatás, vagy micsodának hívják, tehát ez az az ötlet, hogy az embereknek akkor is adjunk pénzt, ha nem csinálnak semmit. Tehát nemcsak arról van szó, hogy munkanélküli-segélyt adjunk, hanem hogy legyen egy összeg, amit, mint a gazdag arab országokban, ahol föltör az olaj a földből, állampolgársági alapon szét lehet osztani, és ha valaki egy összeget nem keres meg, akkor addig az összegig csak úgy adjuk neki oda. Most Magyarországnak az etnikai viszonyai is bonyolultak, tehát ez nem egy olyan egyszerű kérdés, de szeretném jelezni, hogy mind Magyarország adottságai, mind pedig a munkaalapú versenyképesség logikáját tekintve ez egy teljesen elképzelhetetlen program.”

Orbán Viktor mondatai az etnikai homogenitásról szörnyűek, szóhasználata nem véletlenül emlékeztet a fasizmuséra. Orbán Viktor gondolata az etnikai homogenitásról ugyanakkor magyarázható úgy, hogy annak ne legyen a fasizmussal egyenértékű jelentéstartalma. Más kérdés, hogy ő a maga részéről nem bíbelődik ilyen magyarázatokkal, nem szereti a tiszta helyzeteket, annál inkább az olyan mondatokat, amelyek bízvást érthetők így – de magyarázhatók úgy is, ha a vájtfülű értelmiség éppen nagyon fölmérgelődne. Orbán tehát végtelenül tudatosan porciózza a mondandóját, és épp addig adagolja, hogy a vájtfülű értelmiség maga darálódjon abba a vitába, hogy most így vagy úgy szól-e a kijelentés, amely egyébként nem nekik szól: azoknak pedig, akiket valóban megszólít, nem kell magyarázkodnia, nekik jólesik, hogy a miniszterelnök mer olyanokat mondani, hogy etnikai homogenitás, az ő fülüknek nagyon is kedves, ami egyébként épp annak hangzik, ami: rettenetnek.

És persze hazugságnak.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Ezek a mondatok azt feltételezik ugyanis, mintha Magyarországnak valóban meg kellene küzdenie egy tőlünk eltérő kultúra beáramlásának veszélyével, mintha valóban bárki az ország etnikai karakterének megváltoztatására törekedne, elepesztve a derék magyarságot, holott legjobb tudomásunk szerint Magyarországot semmi ilyen értelmű támadás nem fenyegeti, ráadásul ideje lenne lassan leszögezni, hogy egyelőre a kutya sem akar Magyarországra jönni, sem a menekültek, sem a Keletről Nyugatra menekülők ellen menekülő nyugatiak, mert arrafelé még etnikailag keveredve is sokkal jobb élni, mint errefelé, nincs senki, ki jönne; a statisztikák sokkal inkább arról tanúskodnak, hogy épp a magyar menekül magyar honból, megy, ki csak teheti, mert manapság nem jó itt lenni. Legjobb fiataljaink a nagy külföldi egyetemeken tanulnak immár – minek is maradnának, hiszen már egy magyar egyetem sincs a világ legjobb ötszáza közt, ebből következően valószínűleg a legjobb tanárainkat is elszipkázták.

Téved, aki azt hiszi, hogy a magyar csak mosogatni meg takarítani jó külhonban; megy a magyar szellem, el innen, messze, minél messzebb, annál jobb, és ahol nincs szellem, ott talaja van az etnikai homogenitásra vonatkozó mondatoknak, hadd érjenek célba, hadd forgassuk így vagy úgy, kedvünkre: Magyarország miniszterelnöke szólott hozzánk, imigyen, Magyarország miniszterelnöke érezte úgy, hogy etnikai homogenitásról kell beszélnie nekünk, Magyarország miniszterelnöke használja ezeket a rettenetes szavakat, és még büszke is rá, maga henceg azzal, hogy pár éve ezért még „kivégezték” volna. Pedig dehogy, csak épp meglett volna a véleményünk, mert a politikai korrektség már csak ilyen: nem a problémákat teszi megnevezhetetlenné, hanem az ízléstelenséget teszi láthatóvá. Nem csoda, ha az ízléstelenek kiátkozzák – gyerekszoba kérdése az egész.

Ám Magyarország miniszterelnöke büszke az ízléstelenségre és az elért eredményeire egyaránt. A versenyképességre például. Meg a munkaalapú társadalomra. És épp azon a héten henceg versenyképességgel és munkaalappal, amikor az EU közzéteszi, hogy a magyar régiók Európától messze lemaradtak. Épp azon a héten, amikor kiderül, hogy az Európai Bizottság regionális versenyképességi listáján 2013-hoz képest valamennyi magyarországi régió lejjebb csúszott. Épp azon a héten beszél versenyképességről és munkaalapról, amikor már nemcsak az érzéseinkre hagyatkozhatunk, hanem a szikár tényre: a 263 uniós régió közül a büszke Közép-Magyarország mindössze a 152., a fejlett Közép-Dunántúl a 205., a legnyugatiasabb Nyugat-Dunántúl a 207. helyen áll, míg a dolgos Dél-Alföld a 224., a szerény Dél-Dunántúl a 227., a tragikus Észak-Magyarország a 231., illetve a már jelzők nélküli Észak-Alföld a 232. helyre került. És nem lehet másként értelmezni Magyarország miniszterelnökének a Botka László által felvállalt garantált alapjövedelem elutasítására vonatkozó megjegyzését – „Magyarországnak az etnikai viszonyai is bonyo­lul­tak” –, mint egy rendes, kiadós cigányozásnak: nehogy már a cigányok ingyenpénzt kapjanak, ugyebár, mert akkor még kevésbé akarnak majd dolgozni, és ez veszélyeztetné a versenyképes munkaalapú társadalmunkat.

És a kamara tisztes tagjai közül senki nem akadt, aki megkérdezte volna csendesen, kellő szerénységgel, hogy miniszterelnök úr, miért épp a cigányok akarnának még kevésbé dolgozni, ha kapnának állandó jövedelmet. Vagy esetleg: nem érzi úgy, miniszterelnök úr, hogy ha a cigányok is megkapnák ezt a pénzt, akkor talán a gyerekeik Magyarország tragikus és már jelzőt sem érdemlő régióiban talán nem éheznének? Talán ki tudnák váltani a gyógyszerei­­ket? Talán lenne pénzük cipőre, hogy iskolába menjenek? Nem érzi-e úgy, miniszterelnök úr, hogy ön és az ön mellett virító Parragh László kamarai elnök, akivel vállt vállnak vetve mindent megtettek az elmúlt hat évben azért, hogy szétverjék az oktatási rendszert, és azt még egyenlőtlenebbé tegyék, akivel vállt vállnak vetve fiatalok tömkelegeit kényszerítették az iskolapadból közmunkába, akivel vállt vállnak vetve lebutították a tananyagot, hogy a szegény gyerekeknek esélyük se legyen érdemi munkát végezni a jövőben, szóval, kedves miniszterelnök úr, nem érzi-e úgy, hogy tartozik ennek az országnak annyival, hogy nem áll le itt, előttünk cigányozni, hanem inkább bocsánatot kér mindazért, amiket ellenük elkövetett?

A kamara tisztes tagjai hallgattak, persze, hiszen azért tisztesek, és Magyarország miniszterelnöke elégedetten távozhatott hívei köréből, hiszen aznap sem élt hiába: sikerült kicsit még rosszabb hellyé tenni ezt a szerencsétlen országot.