Tanúnak lenni

S meg-megszédül.

Nem naivan persze, hanem öntudattal. Naplójában Ortutay azt írja:
„A pletykákat mindig kedveltem. Szerettem mulatságosan évődő rosszindulatukat. Történész, író, néprajzi kutató értse a pletykák nyelvét!”

Ennek következtében szakmai alapon kezd pletykálni a napló írója. Az emberszólás a kortársak közül szedi áldozatait. Ortutay azokat is leminősíti, akiknek mára szobruk van, mitológiájuk, életművüket oktatják, disszertációk tárgyául szolgálnak. Ám e naplóban, amelyet az író halála után (1978) csak harminc évvel lehetett publikálni (2009), nincs benne még a történelmi távlat. Mindenki a kortársi rövidülésben látszik: törpének is akár.

Így lesz „szegény Bibó Pisti komikus politizálásából” groteszk anekdot.

A Petőfi körös Kardos Laciból sunyi gyáva. A Nagy Imre mellett kivégzett Gimest ekkor Ortutay „aljas baloldali denunciánsnak” látja. Déry gonosz, Méray rongy, Sőtér önző, bárgyú és geil. Szabó Magda „Bóka államtitkár úr/elvtárs” szeretője. Dezséry László evangélikus püspök és rádiós publicista korrupt és részeges, aki berúgva vadul zsidózott (miközben átmenetileg ő volt a Béketanács főtitkára). Közepes tehetség, mára teljesen roncs – parentálja el rosszmájjal az író.

Naplójában Ortutay szinte a durvaságig nyers. Népi író és miniszterkollégájából itt „rühes Darvas” lesz, Illyés zsarnokságversének visszadátumozását „önmegalázó hazudozásnak” minősíti, a politikai bizottságba emelt Marosánt a „szaros” jelzővel méltatja.

Közhírré teszi, hogy Barcs Sándor ostoba vagy provokátor (nem tudja eldönteni), Erdei Ferenc felesége „hitvány kurva”, s ugyanezt a jelzőt érdemli ki gróf Andrássy Ilona. Rossz pontokat kap Mérayné, akinél súlyosbító körülményként esik latba, hogy ÁVH-főhadnagy is és csinos.

Hihetnénk: e határozott ítéletekhez rezzenetlen életút társul. De nem. Váratlan helyzetekben Ortutay is nagy amplitudókkal ingadozik. 1956 októberében végigpróbál sokféle minősítést: vajon felkelők, zendülők (?), bandák (?), ellenállók (?) mozognak-e a pesti utcán. S ami zajlik: „forradalom-é, dicsőséges nemzeti szabadságharc vagy puszta ellenforradalom?” – kérdi. S aggódik persze a fegyverek beszolgáltatásának hírére. Feljegyzi: gondot okoz a négy puskám és a belga pisztolyom. Mit kezdjek velük? (És addig mit tetszett?)

Az ÁVH-nak állítólag 3600 jó autója volt, ezeket kezdték azokban a napokban a derék kisgazdák egymás közt osztogatni. Keleti Márton, a filmrendező azon aggódott, hogy mi történt a Rákosi-villában, ugyanis ott működött az ország két legjobb mozivetítőgépe. („Tied az ország...”)

A Nagy Imrével fogva tartott Lukács György is képbe kerül. Azt üzeni haza ironikusan: csak hálásak lehetünk a román elvtársaknak, akik oly figyelmesek, hogy még a gondolatunkat is lesik...

Ortutay értelmiségi volt a káderek közt, s káder az értelmiségiek között. Nincs kétség: a nómenklatúrához tartozott. Nemcsak a népfrontbeli funkciója miatt, hanem Elnöki Tanács-tagsága miatt is. (Ami – panaszkodott – annyit ért, mint szamár farkán a bojt. Érdemi kérdések nem kerülnek eléjük, s a cím legfeljebb arra jogosítja őket, hogy felháborodjanak, ha egy-egy külföldi pályaudvarra érkezvén nem áll ott a magyar követ készséges házigazdaként, autóval.)

Kívül volt a körön, kritizálta őket, s belül volt a körön, hisz mindenkit ismert. 1956 nyarán a későbbi első titkár még csak familiárisan „Kádár Jani”.

A hatvanas években a nagy hatalmú kultúrpápa: „Aczél Gyurika.” A Tisza-parti Moszkvát kormányzó klán tagja csak „Komócsin Milu”. Diskurálni Dobi Istvánhoz járt Ortutay, ott ijesztgették egymást hol Biszkuval, hol Kádárral, akit egyikük sem szeretett igazán.

Érdemes megnézni az Ortutay-féle Kádár-kép alakulását. 1957 augusztusában leszögezi: „Kádár higgadt, becsületes, puritán ember.” „Mögötte áll az egész ország” – toldja meg 1964 őszén, „Kossuth óta ezt a szeretetet senki nem vívta ki ilyen széles körben”. „Valójában boldogtalan, magányos ember” – finomít ’65 tavaszán. Többször bejelentkezik Kádárnál, de ő nem fogadja. Arra gyanakszik Ortutay: Kádárnénál áztatta el „Aczél Gyurikám”, majd meglepő következtetésre jut: „Kádárban fegyelmezetten leplezett ellenszenv él irántam... bosszantja őt népszerűségem.” (!) És társadalmi sikerei is ingerlik, iriggyé teszik – véli. (No, itt alighanem túl mélyen nézett bele a tükörbe a nárcisztikus Ortutay.)

Ortutay Gyula (1910–1978) néprajzkutató, egyetemi tanár, akadémikus.
Az FKGP polgári tagozat (1943), majd a balszárny (1945) vezetője. A rádió, az MTI, a Filmhíradó elnöke (1945–47). Vallás- és közoktatásügyi miniszterként ő államosítja az iskolákat (1948). A Hazafias Népfront főtitkára (1957), majd alelnöke (1964), a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnöke (1964), az Elnöki Tanács tagja (1958–).
1938-tól titkos naplót írt, amelynek nyilvánosságra hozatalát a halála utáni 30 év elteltével engedélyezte.
(Folytatjuk.)