Tamás Ervin: Tiszta logika
Most már olyan is van a szocialisták történetében, hogy a tervezett kongresszus programbemutató választmányi üléssé alacsonyodik. Szó sincs persze stratégiaváltásról, csupán az MSZP – az elnök szavaival – nem szeretne pártszépségversenyen indulni, aminek értelme nehezen körvonalazható, annyi viszont biztos, hogy a kamerák előtt nemrégen könnyeivel küszködő Kunhalmi Ágnes hirtelen a csapat arca lett, és ez is valami.
Mindenesetre a küszöbön lévő megállapodás és vele a megalázóan zavaros kommunikáció végére tett pontot az MSZP, a három megmaradt vitás körzet a belső háború következtében megsokszorozódott, az elnökség tagjai azonban odáig még mindig nem jutottak el, hogy saját magukat a példátlan züllés legfőbb okozóinak lássák. Pedig ki kellene végre mondaniuk, hogy sűrű újjászületéseik egyenlők voltak az agóniával, hitelüket naponta tették kockára, fellépéseik erőtlenül szívódtak fel a médiatérben, ugyanakkor személyes csatáik, klikkharcaik minden percéről azonnal értesült a rájuk még valamelyest figyelő publikum.
Új szavazók évek óta nem érkeztek, inkább a régiek távoztak. Mint a sodrásban úszó farönkbe, úgy kapaszkodtak a legnagyobb ellenzéki párt szerepébe, a „nélkülözhetetlenek vagyunk” hamis ábrándjába, a realitás sokkja csak mostanában ért el a felsőbb körökig. Ennek tudomásul vételét rossz betegként élik meg, néhányan hamar túl akartak lenni a közös jelöltállításon, sokan pedig arra eszméltek, hogy 2018-ban minden bizonnyal elbúcsúznak egyetlen munkahelyüktől, a parlamenttől. A legfurcsább az, hogy mind a folyamat, mind az erre adott reakciók érthetők, egyik a másikból már régóta kikövetkeztethető, ugyanakkor hihetetlen, szinte sajnálatra méltó, ahogy egy szervezet képes hűen követni az ismerős diagnózist.
Világos, hogy a Fidesz–KDNP-koalíciót csak a legszélesebb együttműködéssel lehetne megszorongatni, ugyanakkor mindez sajnos ma képtelenség, és csak a saját táboron belül okoz szükségtelen fodrozódást, aki kalkulálni akar vele. Az MSZP, leszűkítve a számba jöhető partnerek lajstromát, kardoskodik a közös lista mellett, mintha nem venné észre, hogy éppen saját gyors eróziója miatt fogják elutasítani ezt gyors egymásutánban a tárgyalófelek. Előállt tehát ismét egy olyan speciális képlet, amelyben az irracionális döntések válnak logikussá, a kármentés károkozássá. A szocialista párt felmérésről felmérésre szembesülhet rokonszenvezői rohamos fogyásával, miközben a már írásba foglaltnál jóval több körzetet akar, holott várhatóan holnap sem fog népszerűségük nőni, a DK pedig aligha fog komoly engedményeket adni – a kisebb alegységek közben elhűlve nézik, kik közé keveredtek.
A gyutacs ismét a szocialisták térfelén pattog, az elégedetlenek árulást kiáltanak, a vezetők békéért könyörögnek, környezetük pedig bosszúsan legyint rájuk, miközben, ugye, minden egyszerre komikus és logikus. Gyurcsány Ferenc a maga viselte terhet lassacskán joggal hasonlíthatja az MSZP ballasztjához, ezért pártja számára vissza nem térő alkalom a helyzet maximális kiaknázása.
Furcsán olvad össze az észszerű és észszerűtlen, előrevetíti a komplett szívást, ugyanakkor álmodozó, aki a szertefutó érdekeket megint valami szépséges és győzelmet sugalló egésszé akarja összeeszkábálni. A hatalmi beidegződések kicsiben, hatalom nélkül is működnek, a hazai politikában a távlatos gondolkodásnak rendszerint útját állja a nagy igazságtalanságot eltakaró rengeteg kis igazság, az egyéni önzést álcázni hivatott pragmatizmus, amiről csak a történészek szokták utólag kideríteni, hogy keletkezése pillanatában bukásra volt ítélve. A szocialisták ma már nem érhetnek úgy a Tegyünk igazságot! szlogen kapujához, hogy ne végezzenek komoly következményekkel járó számvetést. Hiába üzenik, hogy „élünk, és tudjuk, mi a feladatunk” – maradék hitelük veszett oda. És kalickaharcuk az új pozíciókért, a befutó körzetekért még csak most fog célegyenesbe fordulni, ahol a résztvevők minden lépése szintén kikövetkeztethető, érthető lesz majd.
A téveszmék realitássá rögösödése a politika valamennyi színpadáról fertőzi közönségét. A regnáló kormány csaknem akadálytalanul épített ki egy olyan rendszert, amely sok tekintetben (különösen tetszési indexét figyelembe véve) legalább annyira paradox, mint amennyire az ellenzék egymás elleni reflexei azok. Érthetetlen itt tehát ma minden, de a legszomorúbb az, hogy valójában értető. Valamennyi 2010 után megszületett politikai alakzat az uralkodó hatalmon túl a szocialistákkal szemben jött létre, azzal a csavarral, hogy a belőlük kivált DK, leginkább Gyurcsány Ferenc miatt, szintén a megbélyegzettek közé tartozott. A 2014-es kínkeserves, rosszízű alkuktól, hibáktól hemzsegő paktum pedig csak növelte a bizalmatlanságot.
Hiábavaló a józan mérlegelést szem előtt tartva a rossz felé nyíló ajtókat beszögelni, a képtelenségekre most is egyre több az agyament válasz, az őszintétlenség taktikából már-már stratégiává vált. Elemzők arra figyelmeztetnek, hogy a talán még tető alá hozható összefogás is egyfajta porhintés, hiszen legalább 28 körzetben nincs olyan paktum, hogy ne nyerne a Fidesz. A választók közül azonban már oly sok a kiábrándult, azaz a választani egyáltalán nem akaró, hogy az eleve feladott meccsek növelhetik a távolmaradók számát. A bizonytalanokból, a szocialistáktól lepotyogó falatokból akar valamennyi párt lakmározni. A Demokratikus Koalíció fellépése, akciói, vezetőinek hadrafoghatósága ugyanúgy a bázis életben tartását szolgálja, mint a többieké. Botka László egyszerre két téveszmében hitt: Gyurcsány kiradírozásában és abban, hogy lépése szalonképessé teheti pártját vágyott szövetségesei körében. És – ahogy anno Gyurcsány – ő sem ismerte eléggé saját politikai közösségét, elmérte tapsaikat.
Könnyen így járhat a Jobbik elnöke is, ha nem veszi észre, hogy a párt tisztása mögötti kiserdőben sokan dúdolnak önfeledten áporodott rigmusokat. A nemrég alakult nyugdíjastagozat alelnökének, Erős néninek keményen zsidózó, cigányozó nézeteivel nem most szembesülhettek először azok, akik zavartalanul megválasztották. A szóvivő magyarázkodásából is sokat elárul, hogy az bántotta őt különösen, ahogy az asszony az erdélyieket pocskondiázta. Vona ellentábora Novák Előddel az élen – a kormánysajtó készséges segítségével – egyre több hírt fog adni magáról. Ennek ellenére a Jobbik – és vele az LMP és a DK – ereje az elkövetkezendő időben növekedhet, nehéz lesz nyomon követni a minden irányból elinduló, a kisebb pártokat is magába foglaló mozgásokat, amelyeket akár menekülésnek is lehet nevezni. Menekülésnek attól, ami racionálisan várható. Újabb abszurditás: bízzunk abban, hogy a meghasonlottság, a frusztráció csodákra képes.
