Öreg az, akit már nem érdekel a világ

Mire kellenek az öregek?

Őszintén valljuk be, ezeknek az üzenetváltásoknak ez az igazi témája. Sőt az, hogy kellenek-e egyáltalán. S itt nem csak az anyagi megélhetésről van szó. Lelkileg nélkülözhetetlen számukra az a tudat, hogy nem teljesen feleslegesek.

Súlytalanul ismételgethető ugyan, hogy szükség van rátok, de ennek legfeljebb háztartási és gyerekgondozási szempontból lehet némely családoknál igazságértéke. Ebben az írásban az öregek társadalmi hasznosságának ennél általánosabb kulturális szükségleteit keresem, ha ugyan van ilyen.

Egyáltalán: ki öreg? Szerintem a lélek nem öregszik, csak az agyi erek meszesedhetnek el. S ha ez nem következik be, aggastyánként is olyan ötletes és alkotóképes, sőt szerelmes is lehet valaki, mint huszonéves korában. Csakhogy esetleg a teste már nem engedelmeskedik. Ez azonban szociálisan még nem bénítja meg.

Öreg az, akit már nem érdekel a világ. Aki már nem tartja érdemesnek, hogy részt vegyen az emberi viszonyok formálásában. Akinek már semmilyen jó vagy rossz hírre nem ver hevesebben a szíve. S egyaránt vonatkozzék ez az akvárium minden lakójára, az aranyhaltól a snecikig.

Az aranyhalaknak a mi éghajlatunk alatt akváriumban kell élniük, hogy el ne pusztuljanak. Csakhogy az életnek az akváriumban is megvannak a maga feltételei. Tiszta, megfelelő hőmérsékletű víz. Naponta beszórt, elegendő ennivaló. Elég tágas tér az úszkáláshoz. Társként nem agresszív, másfajta halak. Vagyis a kérdések: Tiszta-e az akvárium közéleti vize, amelyben élünk? Nem túl hideg-e nekünk? Naponta jóllakhatunk-e? Úszkálhatunk-e kedvükre? Nem rémítenek-e minket rablóhalak?

Mázlista, aki kellemes és élhető elit akváriumot alakított ki magának. De a legtöbb öreg már az anyagi feltételek miatt sem juthat be ilyen jó helyekre. Általában a számukra összecsapott általános akváriumban vergődnek, vagy akár továbbra is a tönkremenő szabad vizek lakói. Ritkán laknak jól a büdös vízben, ritkán tudnak felmelegedni, ritkán élnek addig, ameddig élhetnének. Állandóan szoronganak az egyre nagyobb pofát tátó ragadozóhalaktól, s főként semmilyen eszközük nincs, hogy helyzetükön változtassanak. Álmaikban szabad halak szeretnének lenni, akiknek módjuk van önmagukért felelni, esznek, ha van mit, éheznek, ha nincs. A ragadozók elől elmenekülnének, és talán új vizekre is vándorolnának, ha nem lenne reménytelen, hogy közülük is válhatnak még egyesek a holnap hőseivé.

Csakhogy haszonelvű s ezért embertelen társadalomban élünk. Aki nem fordul fel fiatalon, az kollektív megvetést érdemel. Ezért írják ki, hogy „Öregek Napközi Otthona” – mondjuk – a „Mikszáth Kálmán Klub” helyett. Ezért hív meg az öregek szociális otthonának a vezetője ezzel a szöveggel: „Ugye, egyszer majd eljön megnézni a mi kis öregjeinket is?” Aki öreg, az már kicsivé is zsugorodott? Hányszor hallottam: „Foglalkozása? Nyugdíjas vagyok.” Ilyen foglalkozás nincs! Lehet valaki orvos, tanár, esztergályos, szippantós – nyugdíjban. De ha megöregedett, elvesztette a foglalkozását is?

Még a mára feketére pingált szocializmus idején azt a felvilágosítást kaptam a Demográfiai Intézetben, hogy egy 30-40 évig dolgozó szakmunkás – tanuló- és nyugdíjaséveiben „eltartott” – annyi értéket termel, hogy 126 évig kellene élnie, hogy maga elfogyassza. Már régen csak halottak napján ünneplik, pedig a társadalom még mindig az ő munkájának az eredményét eszegeti. Így eltartott ő.

Egykor régen Kellér Dezsőnek azt mondta valaki: „Azért az öregségnek is vannak előnyei.” Mire Kellér: „Mondj egyet!” Hát én mondok. Az öregnek egzisztenciálisan már nincs vesztenivalója! Kisebb kockázattal lehet szókimondó, kritikus, a hatalmasokkal szemben álló. Eddig rendben is lenne a dolog. Csak még egy kérdés hátravan: „Ki kérdezett, öreg?” Karinthy szerint már ősrégen is felhangzott: „Ki kérdezett, Buddha? Ki kérdezett, Mózes? Ki kérdezett, Názáreti Jézus?” És ma ki kíváncsi egy trottyosnak kikiáltott, eltartott, fontoskodó öreg véleményére, tapasztalataira? A racionalista társadalmat csak idegesítik a hagyományok. Maga akar rájönni a szorongató helyzetek legtöbbször nem létező megoldásaira. Ezért újra meg újra ismétli önmagát, hagyományos konfliktusait.

Azonban az európai ember történelme során már volt „demokrata”, volt „liberális”, volt „abszolutista” és volt „feudális”, de ma már egyik sem ezek közül. Viszont mindegyik volt már valamikor, s ez megakadályozza az ismétlést. Egyet kell értenünk azokkal a társadalomfilozófusokkal, akik szerint az ember „visszafordíthatatlan”. Nem azért, mert a pillanat soha nem tér vissza, hanem azért nem tér vissza, mert az ember nem lehet ismét olyan, amilyen volt. S nem ismétlődhet meg hosszú időre az, amit politikailag korábban kipróbáltak már. Azért nem, mert ha megoldott is számos kérdést, de ezzel új, még nagyobb nehézségeket teremtett.

S ha van túltechnologizált társadalmunkban szükséges és nélkülözhetetlen funkciója az okos és művelt öregeknek, akkor itt van! Mert a múlt mindig ott él a jelenben. Az ember az, ami megtörtént vele. Történelmi tapasztalatai leszűkítik a jövőjét. Nem tudhatjuk ugyan, hogy mivé lesz, de azt igen, hogy mivé nem lesz.

Az ember kiváltsága, hogy nincs hozzábilincselve a múltjához, hanem tovább tud vándorolni, tapasztalataira támaszkodva.

Ezért az ember nem világosodhat meg, nem értheti meg önmagát a tegnap, a tegnapelőtt stb. ismerete nélkül. A mai racionalista ember nem érthető meg annak, aki nem tudja, mi volt kereszténynek lenni, sztoikusnak lenni, a fáraók birodalmában élni, Mózes korában zsidónak lenni, Buddha követőjévé válni...

Ez lenne a művelt és okos öregek nagy társadalmi missziója a mi őrült világunkban, ahol a percemberkéknek, a pillanat bulistáinak a kavalkádja pörög. Az öregedés úgyis annyi mindent elvesz az embertől. Miért kellene még nekünk is elvenni magunktól azt az aktivitást, amire még képesek vagyunk, s amire nekünk és a közösségünknek egyaránt szükségünk lenne.

Egy tisztességes társadalomnak meg kellene adnia öregjei számára a választás lehetőségét. Éljen nyugodtan egy jó akváriumban, aki ott érzi biztonságban és hitelesnek magát, és kalandozzon örvények között izgatott sneciként, aki szereti a kockázatokat, szeret játszani a sorsával és önmagával.