Nyugati tárgyak

Mert itthon minden dilettáns volt. Az étel, az autók, a ruhák, a házak. Minden a Nyugat nyolcadrangú másolata, az ötvenes évek technikai színvonalán megrekedt keleti gépgyárak termékei, rosszul szőtt, ronda anyagokból rondán varrt ruhák, ronda frizurák, amelyek a nyugati divatlapokból már rég kikoptak. Csupa büdös, koszlott rondaság, borostás emberek, romló fogak, büdös hónaljak.

Na de a kólásdoboz! Az az eleven, piros szín! Azok a betűk! Az a precíz pontosság! A vizionálás arról, milyen lehetett, amikor azt a pattintós fület felroppantották, és felpezsgett benn az ital!

A cigisdobozzal is hasonló volt a helyzet. Elképesztő illata volt. Itthon az ember megszokta, hogy a cigaretta bűzlő, undorító dolog. Románcot szívó öregszaki-szaga volt a cigarettásdobozoknak. És különben is, puha papírból volt, a papír hajtása pedig... na, nem is mondom. De az a nyugati cigisdoboz! Ahogy abba belesimult az aranypapír bélés, amit ha kiszedtél, megpillantottad a hófehér doboz belsejében a precíz hajtogatást, a századmilliméter pontos műremeket, és megremegtél, keleti ember, aki a farzsebben zanzásított Sopianae-dobozon szocializálódtál. Az ember el sem tudta képzelni, milyen egy olyan világban élni, ahol ezek a tárgyak nemhogy íróasztaldíszként nem szolgálnak soha, hanem használat után azonnal szemétre kerülnek. Anélkül hogy bárki megcsodálná, szagolgatná, tapogatná, kultusztárggyá, szakrális imádat objektumává emelné.

Feltételezni sem merte akkoriban az ember, hogy ez nem valami különleges és exkluzív epifánia, hanem olyasvalami, ami alanyi jogon mindenkinek jár. Ami azért jár, mert homo sapiens vagy, és megillet mindenből a legjobb, hiszen te magad is a legjobbat tudod kihozni magadból. Ha hagyják. Ha nem direkt azon mesterkednek, hogy döngöljék le benned a jóra és tökéletesre irányuló vágyat. Az ember nem tudta megugrani ezt a tudati küszöböt, hogy ez a természetes. Nem az a természetes, hogy valami ronda, topis és idejétmúlt, hanem az a természetes, ha valami tökéletes és korszerű. Beleivódott az emberbe, hogy a természet, az ronda. A természet rendetlen, a természet primitív, és az igazság ugyancsak valami ilyesmi, meg a becsületesség és a jóság. Ezek mind lódenkabátok, Trabantok, Sopianaek. Hogy ami igényes, az hazug. Ami tökéletes, az rossz, az mások véréből, mások verejtékéből keletkezik. A korszerűség csalás, az újítás hazugság. Az a jó, ami régi. Az az igaz, ami kopott. Ami már nem működik, az használható csak igazán.

Aztán jöttek a szavak. Demokrácia! Liberalizmus! Alkotmánybíróság! Alaptörvény! Ó, megannyi illatos cigarettásdoboz, szépen hajtogatott, precíz műremek.

Egy kicsit megpróbáltuk használni. Úgy tenni, mintha nekünk is természetes lenne, mintha ez nekünk is járna, nem csak a szabad és önálló embereknek. De az történt, hogy az emberek visszakövetelték a megszokott, puhapapír cigarettásdobozukat, a régi, rossz kabátjaikat, a pöfögő gépeiket. Túlságosan megszoktuk a rosszat, már nem tudunk jó dolgok között élni. Suskus és „kicsibe-okosba” nélkül nem élet az élet errefelé, kidobjuk tehát az átlátható intézményeket. A fogalmak túl precízek, túl nemzetköziek – saját, házilag gyártott jelentést tulajdonítunk nekik. Nem kell a formális és a tökéletes, itt az informális és a barkácsolt a hiteles.

Az informális nyelv olyan jelentésekkel ruházza fel a nyugati demokráciákból és a nyugati tudományból ideszivárgó vagy egyszerűen nyíltan importált és implementált fogalmakat, amelyek keletkezési helyükön fel sem vetődhetnek. A centrum és periféria működési elvének megfelelően ezek a fogalmak emotív jelentésekkel töltődtek föl, és elveszítették leíró, formális és definiált tartalmaikat. Kedvenc példám erre mindig Vlagyimir Zsirinovszkij liberális demokrata pártja. Világos, hogy a liberális és demokrata szavak e párt- avagy bűnszervezeti formáció leírására teljességgel alkalmatlanok, nem is az a céljuk. Az a céljuk, hogy valami hangzatos, nyugatis, szlenggel mondva valami menő nevet adjanak valami undorítónak és alantasnak. Ugyanilyen erővel nevezhették volna ezt a pártot kokakóla bluejeans pártnak. Akárcsak a nyugati ember hétköznapi használati tárgyai, úgy járnak a fogalmak is. A középosztály fekete BMW-je Kelet-Európában az erő és a pénz szimbólumává válik, birtoklása egyet jelent a törvények feletti és törvényen kívüli, kiváltságos kaszthoz tartozással. Ami az eredeti keletkezési helyén egy kialakult társadalmi gyakorlatba illeszkedik, a periférián rendszeren kívüli, exkluzív és fenyegető lesz. Sem az autókat, sem a cigarettákat, sem a kólásdobozokat nem sikerült integrálni, sem a politikai-közjogi rendszereket, sem semmi mást.

Az emberek visszakövetelték a régi láncaikat, mert szeretnek szolgák lenni, mert aki szolga, annak joga van, hogy keressen magának is szolgát. Legalább egy nőt vagy egy kutyát. Aki szolga, az lehet gonosz. Topisnak lenni jó. Ami használhatatlan, az az igazi.