Mátyás Győző: Új bekezdés

Ha 1981 telén Esterházy nem másolja le az Iskola a határont, később biztosan nem ezt vagy nem így írta volna: „Az Ottlik-mondat nem remeg, nagyon is biztos, hanem mint egy nagy bárka, fekete madár, szinte alig érezhetően: ing.”

Az Esterházy-mű szíve, húsa, idegrendszere, titka a mondat.

A bravúros nyelvi forma, ami értelemszerűen tartalom (hogy egy Paul de Mannak bakot tartó Hegelként tetszelegjünk) változtatta kezdetektől fogva összetéveszthetetlenül eredetivé és különlegessé az Esterházy-prózát.

Amúgy, hogy milyen az Esterházy-mondat? Hát sokmilyen.

Ami viszont biztos, hogy az Esterházy-szöveg már az első találkozásunkkor lenyűgözött. Nem tudom ellenőrizni, hiszen az Új Írás című folyóirat régen nem létezik (repertóriuma meg éppen csak 1973-ig van meg), de tényleg olyan éles az emlék, mintha tegnap történt volna. (Elég baj, hogy így elmúlt a fennhéjázó idő.)

Volt a folyóiratnak egy Fiatalok a jövőnek című rovata, és valamikor 1975-ben három új prózaírót mutattak be, egyiküket Esterházy Péternek hívták. A Fancsikó és Pinta részletét publikálták tőle. Szinte révületben rángattam az évfolyamtársak karját a régi Bölcsészkar folyosóin, hogy láttátok ezt, hát ezt mindenképpen el kell olvasnotok, ilyen tehetség nem minden nap tűnik fel. Az akkori bölcsészek még olvastak sok mindent, és sok mindenkit, ismerték a kortárs magyar irodalom nagyjait, sokakat tiszteltünk is közülük, de ők nem a mi íróink voltak.
Viszont a Fancsikó és Pinta, a Pápai vizeken ne kalózkodj! és főként persze a Termelési-regény szerzője a hazai kánontól gyökeresen elütő formaelvével, észjárásával, originális nyelvhasználatával, a komoly magyar irodalomban szokatlan iróniájával, szellemességével hihetetlenül vonzó, nekünk való író volt. És főként olyannyira irigylésre méltóan szabad. Márpedig a szabadság igazi hiánycikk volt akkoriban.

Mindez már önmagában is kitüntetett szerzőnkké avatta volna Esterházy Pétert, de adódott még ehhez, hogy úgyszólván kortársról volt szó. Az ember a nemzedéktársak pályáját mindig nagyobb érdeklődéssel követi; előbb felhőtlen hülyéskedés a gimnáziumban, aztán meg az első lépések, ahogy valaki orvos, építész, „szilikátmérnök” vagy éppen korszakos író lesz. Ezért is követtük feszülten, ahogy Esterházy elindul a pályán, mintha csak a szomszéd szemináriumi csoportból (szintén ELTE, csak éppen Természettudományi Kar) és figyeltük őt, hogy bár nem tesz nagy dolgot, csak szöszöl a mondataival, hamarosan az egyik legjelentősebb s nekünk legfontosabb magyar íróvá válik. Bár ezt a többes számot most már inkább nem forszíroznám annyira, a rendszerváltás utáni hisztériák ismeretében. Azt mondanám helyette: sokan vártuk az újabb és újabb műveket, amelyek szinte észrevétlenül átformálták a magyar irodalmi kánont. És bizony – a mindennapi diskurzust is.

Nem tudok szerzőt, akinek mondatai bon mot-ként ilyen mennyiségben kerültek volna át a közbeszédbe. Az ismert fordulattal: szövegkörnyezetükből kiragadva. És úgy is milyen jók!

„Szóval, mondattal nekem sohase volt »bajom«”.

Nekünk se az övéivel.

Illetve ez is bonyolultabb, éppen a rendszerváltás után derült ki, amikor az író szerepe megváltozott. Esterházy írt erről eleget. Aztán szembesülnie kellett azzal, hogy bár családilag, a hagyományhoz való viszonyát illetően, no és főként a nyelvben való otthonossága miatt magyarság dolgában kevesen állnak olyan jól, mint ő, azért – finoman szólva – ez nem mindenki számára volt ilyen egyértelmű.

Ezt a helyzetet is derűs eleganciával kezelte.

Mint ahogy azt is, hogy nagyjából a Bevezetés a szépirodalomba című könyve után már ő lett a NAGY Író. S ez nem csupán minőséget, hanem szerepet is jelentett volna, amitől neki viszont minden porcikája irtózott. Így hát a maga ironikus módján töltötte be ezt a funkciót is, anélkül, hogy egy pillanatra is el akarta volna tolni magától a társadalmi felelősséget. Az övénél fontosabb publicisztikát kevesen írtak Magyarországon. Igazodási pont lett ebben is. (Bár egy idő után kétségkívül „rühellé már a prófétaságot”, azt, hogy a politikusok helyett megint egy írónak kell megmondani: milyen is lenne egy normális ország.)

S közben megírta a magyar irodalom egyik utolérhetetlen remekművét, a Harmonia Caelestist, ami páratlan nyelvi gazdagsággal ábrázolja a történelem viharában vergődő sorsokat, a változó társadalmi rendszerek színpadán játszódó emberi drámákat s komédiákat, s amiben megmutatkozik a lét alig elviselhető nehézsége. Aztán, hogy a be nem fejezhető, lezárhatatlan irodalmi mű tétele is igazolást nyerjen: utóbb megjelent a személyes ihletettségű, az aparegényt a legváratlanabb irányból úraértelmező Javított kiadás. S a kelet-európai történelem utánozhatatlan abszurditása miatt a Harmonia Caelestis kapott még egy vajszínű árnyalatot.

Nekem Esterházy Péter volt a legfontosabb író a kortárs magyar irodalomban. És ez már nem is fog megváltozni soha.
Valahogy mindig az volt az Esterházy-élményem, hogy alapvetően azért talán mégis csak van ok a reményre a világban, ha él egy ennyire szikrázóan tehetséges, okos és szabad ember, aki tüneményes könyveket alkot, és olykor még a rosszat is le tudja győzni, ha megírja.

Megpróbálta a lehetetlent is. Megírta a hasnyálmirigyrákot is. És majdnem kihozta a meccset döntetlenre. Mert a Hasnyálmirigynapló is örökre emlékezetes könyv marad.