Marosán György: Ahol a mádi zsidó

Az anekdota szerint a Mádon élő zsidó borkereskedő mindennap kora hajnalban felkerekedett, hogy lovas szekéren széthordja az aznapi itókát a környék kocsmáiba. Évtizedekig a bor mindig el is jutott időben a rendeltetési helyére. Egyszer, miután félálomban felrakta a bort, felszállt, s azon nyomban el is aludt a bakon. A lovak azonban tudták a dolgukat: elindultak a megszokott körútra, elballagtak a szekérrel az első kocsmáig. Ott megálltak, vártak negyedórát – amíg a kereskedő szokásosan behordta a hordókat a borral –, majd továbbindultak a második kocsmáig. Az álldogálás után mentek a harmadikig és így tovább. Végül hazatértek és megálltak a kereskedő háza előtt. Ott azután a mádi zsidó felriadt, és ráébredt a szomorú valóságra: az idő elmúlt, de a feladat nem lett elvégezve. Azóta mondják valakire, akinek fontos munkát kell elvégeznie, és erre kellő időt fordít, mégsem halad előre, hogy ott áll, ahol a mádi zsidó.

Emlékeznek még a rendszerváltásra, amikor – úgy negyedszázada – a vakvágánynak bizonyuló szocializmusról átváltottunk a polgári társadalom reménnyel kecsegtető pályájára? A „váltóállítás” azt jelentette, hogy a problémákat, amelyeket a szocializmus egyáltalán nem vagy rosszul oldott meg, rendbe kellett rakni. Ott volt mindjárt a jogrend: a vége felé felpuhuló, mindvégig szervezetlen diktatúra helyett meg kellett alkotni a törvények hatalmát és az egymást ellenőrző intézmények rendszerét. A feladatot – pénzt és fáradságot nem kímélve – nagyjából egy évtized alatt megoldottuk. És most az látjuk, hogy a vesződségek, viták, elfogadott, majd továbbfinomított törvények után visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk. A rendszer egyre inkább diktatúrára emlékeztet, semmint az álmainkban élő demokráciára. Ha hátrapillantunk, mint a mádi zsidó, arra ébredünk, hogy az idő elmúlt, dolgaink mégsem lettek elvégezve.

Vagy nézzük a gazdaság versenyképességét. Nagyjából 2000-ig – komoly áldozatok árán, emlékezzünk a Bokros-programra – jelentős előrehaladás történt. Még rendszert váltó társainkkal szembeni előnyünket is sikerült megtartanunk. Ám most, ha a 21. században befutott útra visszatekintünk, konstatálhatjuk: ott tartunk, ahonnan elindultunk, miközben szomszédaink megelőztek.

És ott vár ránk a következő csalódás: az egészségügy. Nekibuzdulva, komoly befektetésekkel olyan rendszert alakítottunk ki, amely reményeink szerint finanszírozható s amelynek középpontjában a beteg áll. Sejtettük, hogy ez sok időt és áldozatot követel, de hogy a vizitdíjon olyan gellert kap a rendszer, amit azóta sem tud kiheverni, azt nem vártuk. Az egészségügy hanyatlik, a szakemberek elvándorolnak, a kórházak állapota romlik és a betegek egyre kilátástalanabb állapotú rendszerrel szembesülnek. Évtizedes erőfeszítéseink és próbálkozásaink után – mint mádi zsidó – visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk: a helyzet – ha lehet – rosszabb, mint a szocializmus utolsó napjaiban.

Hasonló a nyugdíjrendszer története is. Ha nem is vita nélkül, azt belátta a magyar társadalom, hogy a kizárólagos állami rendszer nem elégséges. Olyan háromlábú rendszert alakítottunk ki, amely ösztönözte – volna – az egyént: gondoljon a jövőjére, tegyen maga is a saját egészségéért, és ha jobb ellátást akar, fordítson arra némi saját pénzt. Amikor aztán a kiformálódott rendszer végre működni kezdett volna, a kormány „lenyúlta” a pénzt, és ellentételezésként csak üres ígéret maradt: ne félj, majd csak lesz nyugdíjad. Így megint csak ott állunk, ahonnan negyedszázada elindultunk, miközben az összegyűjtött pénz eltűnt.

A történet ismétlődik az oktatásügyben is. Indulatos összecsapások, komoly társadalmi befektetések után kiformálódott a rendszer, és már a kezdeti sikerek is jelentkeztek. Azután az elmúlt hat évben valami megroppant. Minden jelzőszám, a szülői és tanári elégedetlenség is azt mutatja: az oktatási rendszer ott áll, ahol a mádi zsidó. Bár sok munkát végeztünk, komoly áldozatot vállaltunk, a feladat nem lett végrehajtva.

A dolog éppen attól szomorú, hogy a rendszerváltás első évtizede – a maga minden problémájával, tévedésével és kudarcával együtt – sikertörténetnek mondható. A társadalmi és politikai „váltóállítással” a nemzet esélyt kapott az európai felzárkózásra, a történelmi hátrányok leküzdésére. Azt sem lehet mondani, hogy kizárólag magunkra voltunk utalva: soha a magyar történelemben ilyen mennyiségű külső forrás nem áramlott be. S ma, amikor kudarcainkkal szembesülünk, mégis mindenki a másikra mutogat: a jobboldal a baloldalra és viszont, a liberálisok a szocialistákra és viszont, a zöldek a konzervatívokra és viszont, a pártok a civilekre és viszont, végül mindenki a monopóliumokra, a szomszédokra meg az Európai Unióra. A kudarcot azonban magunknak köszönhetjük.

A mádi zsidó legalább kialudhatta magát közben a bakon, bár utána a munkát újra el kellett végeznie. Mi viszont úgy kényszerülünk újra elvégezni a munkát, hogy frusztráltak, bizalmatlanok, haragosak és a végtelenségig reményvesztettek lettünk.