Magánbűnök, közerkölcsök
A múlt héten azon morfondíroztam ugyanitt, hogy a mostanában a jó erkölcs nevében hozott intézkedések – visszamenőleges hatályú törvények, hetenként megszavazott alkotmánymódosítások, magántulajdon-lenyúlások –, amelyeket a korábbi, pofátlannak nevezett zsákmányszerzés szankcionálásaként deklarálnak, de az erőfölény érvényesítésével a jogi normák eltörlésére használnak, nem merítik-e ki az újpofátlanság fogalmát.
Mi a cél, aminek a nevében mindez történik?
Azt állítják a hatalom mai birtokosai: erre a társadalmi igazságosság és a gazdasági egyensúly helyreállítása kényszerít szükséghelyzetben („hadikommunizmusban”, emlékeztetnek a párhuzamok ironikus kedvelői). Helyes, mindannyian joggal undorodunk a sokmilliós végkielégítésektől, csúszópénzektől, nokiásdobozos korrupcióktól. De hát akkor mit szóljunk a sokmilliárdos állampolgári befizetések „kölcsönvételéhez”? Mi egy Brecht- (és Kulcsár-) féle motoros futáros kézműiparos bankbróker egy államilag eltulajdonított takarékpénztári vagyonhoz képest? Vagy ne hivatkozzunk az antikapitalista Brechtre, neki talán tetszene is az államosítás? Hiszen a gondoskodó állam azért van, hogy gondoskodjék az állampolgárokról, ne kelljen nekik szorgalmasan gyűjtögetniük, mint a hangyának, hegedüljenek csak egész nyáron nyugodtan, mint a tücsök, majd a tél beállta előtt az állami magtárból mindenkinek jut szükséglete szerint.
A Közjóléti Bizottság elnökeként is funkcionáló miniszterelnök nemhiába tanult ifjúkorában marxizmust, megmondta: vége annak a világnak, amelyben a magánérdek fölülírja a közérdeket. De hogyan fér össze a közérdekről szóló deklarációval a közélet minden területét, még a középkategóriás pozíciókat is ellepő, magánérdekeltségű rokonok, barátok, osztálytársak közepes (vagy rosszabb) szakmai minőségű serege? Ha csak a látótávolságomon belüli színházi mezőt nézem, lehangoló a romlás, a kiebrudaltak helyére érkező politikai kliensek, kinevezéssel kifizetett csókosok csökkent színvonala. Vajon mi történhet az üzleti életben, az állami megrendelések, közbeszerzési pályázatok, nagy volumenű vállalkozások állampolgári szemmel átláthatatlan terepén? Majd a körmükre néz az elszámoltatási biztos? Biztos?
A hétköznapi emberek a „nagyok” példájából tanulnak, az egyéni erkölcs a közerkölcsök, a felülről mutatott minták függvénye. A nagy gátlástalanságok kis gátlástalanságokat szülnek a hétköznapokban, és akik rajtuk nőnek föl, magasabb szinten újratermelik őket.
Gimnazista korából ismertem Fenyő Jánost (emlékszik még rá valaki?), a későbbi nagy hatalmú, dölyfös, agresszív médiacézárt, aki rosszul végezte. A mamája egy ideig titkárnő volt a kis szerkesztőségben, ahol dolgoztam. A gyerek néha bejött a redakcióba, s egy alkalommal ijedten újságolta, hogy felültette a lányt, akivel jár, nem ment el a randevúra, mit csináljon. A mama – kedves, de igen erőteljes asszony – azt mondta neki, mit számít, ne törődj vele, csak magaddal törődj, tanuld meg, hogy soha semmi mást ne nézz, csak azt, ami neked jó. Megtanulta. Sok évvel később kérdezni akartam tőle valamit, fölhívtam a székházában, kiröhögtek: kivel akarok én beszélni? Aztán lett vele, ami lett.
Most éppen olyan kurzus van, amelyik nem néz mást, csak ami jó neki, és csak az jó neki, amit át tud verni sebtében, rövid távon, erőszakosan, amíg a civil társadalom alszik, és elhiszi, amivel manipulálják. Ma az agresszivitás az országimázs. A két-három éves távlattal folytatott hazárdjátékot a műveltebb Nyugat nagy, csodálkozó szemekkel nézi. Itthon a messze jövendővel komolyan alig valaki veti öszve a jelenkort, ahogy Kölcsey kérte volt, legkevésbé azok, akiknek a felelősségi körébe tartozna.
Ők mintha csak Pollyt idéznék a Koldusoperából: „De hol leszünk mi már akkor?”
