Lakner Zoltán: Európa Orbán-ügye
Merev, betonöltönyös, vonalas jelenkori önmagát mutatta meg Európának Orbán Viktor az Európai Parlamentben. A „magyar ügyről” szóló újabb vitában a képviselők elé tárta propagandagépezete csúcstermékét, a sorosozást. Vitapartnerei saját szemükkel láthatták, hogy a nemzeti szuverenitás védelmére hivatkozó retorika és gyakorlat az összeesküvés-elméletek és a bűnbakképzés tartományába vezetett, az Orbánt ünneplő szélsőséges pártok vadászterületére.
A miniszterelnök előre beépítette stratégiájába a brüsszeli képviselők kritikáit. Azért választotta saját felszólalásában a pártközleményszerű hangütést, hogy demonstrálja: Brüsszelben sem hátrál meg, hiába akarják „bekeríteni, elveszejteni”. Aki utálja Orbánt, élvezettel nézte, miket vág a fejéhez például az ebben élenjáró Guy Verhofstadt, ám amikor a liberális frakcióvezető Kertész Imre-könyvekből rakott Kossuth téri máglyát vizionál, azzal valójában Orbán kezére játszik. Olyasmit ró fel ugyanis Orbánnak, amit az nem tesz. Egyetlen túlzás is elég, hogy a magyar kormánypropaganda azzal azonosítsa az összes támadást. Rámutatva, lám, valójában mégsem csak a CEU-ról, hanem a kormánypolitika – ebben a narratívában értsd úgy: a nemzet egészének – megtámadásáról van szó.
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs
Amikor Orbánnak jól beolvasnak az itthoni ellenzékieknél sok esetben tehetségesebb szónokok, akkor ennek célja az európai pártcsaták újabb ütközetének megnyerése. A szocialisták, liberálisok, zöldek nyilván tényleg elítélik Orbán politikáját, de számukra a cél hozni a „kötelezőt”, vagyis produkálni a saját választóik által elvárt kőkemény támadást az unió keleti autokratájával szemben. Retorikai túlzásaik azonban táplálják Orbán propagandáját, ami ezenfelül kihasználja az európai (ex)politikusok kétes ügyeit is, legyen szó zsíros igazgatósági helyekről, izgalmasan szoros orosz üzleti kapcsolatokról vagy másról. Az utóbbi időben még Verhofstadt is megpörkölődött, amikor az olasz Öt Csillag Mozgalom képviselőivel próbálta növelni az európai liberális frakció létszámát, s csak az ötletet övező felzúduláson múlt, hogy ez a kevéssé elvszerű elképzelés nem valósult meg.
Orbán azért szörfözhet az európai politika hullámain, mert igazán kemény ellenlépésekre nem számít. Igaz, most talán elbízta magát. Az Európai Bizottság a CEU kapcsán ritka élénken mozdult, a helyzet ezúttal tényleg komolyabb, mint a korábbi kötelezettségszegési eljárások esetében. Mégis, mindez még mindig csak szakpolitikai, jogi eljárást jelent hétévnyi magyarországi „illiberális” országátszervezés után. Orbán itthon is azzal aratott sikert, hogy más játékot játszott, mint ellenfelei, egészen addig, amíg saját szabályait rájuk tudta kényszeríteni.
Az Európai Unióban ez azért nem megy ilyen könnyen. A CEU megtámadásának nemzetközi visszhangja meg „a lázadás évének” eddigi alakulása talán azt jelzi, hogy a nehézkes európai centrumpolitika nem teljesen válaszképtelen a kihívásokkal szemben. Orbán helyzetét sajátos módon az erősíti, hogy az európai közösségnek pusztán Magyarország miatt nem éri meg „nukleáris opciót” kifejleszteni a renitensek ellen – a szintén „veszélyeztetett” Lengyelország meg túl nagy célpont ehhez. Az európai bal- és jobbközép pártok akár arra is használhatják Orbánt, hogy saját fásult támogatóikat riogassák vele: ilyen alakok érkezhetnek helyettünk, gondoljátok meg, kire szavaztok.
A magyar kormány valódi politikai nyomás alá helyezésének alapfeltétele, hogy a Néppárt felülkerekedjen kimeríthetetlen opportunizmusán. A Néppárton belüli feszültség az elmúlt hetekben vált érzékelhetővé: a CEU-törvény előtt nem volt arra példa, hogy a Néppárt vezetői nyilvánosan bírálják a magyar kormányt, arra sem, hogy a brüsszeli vitában felszólaló néppárti frakcióvezető, Manfred Weber hangulatkeltésnek nevezze a Brüsszel-ellenes magyarországi „nemzeti konzultációt”. Másfelől, bár csupa Orbánt kritizáló néppárti felszólalás hangzott el a parlamenti vitában, Weber azért méltatta Orbán érdemeit, s más problémás miniszterelnökökkel összevetve dicsérte például a vitára való nyitottságát.
A Néppárt az elmúlt években mindig kiállt a Fidesz mellett, ezért nem volt valószínű, hogy április végén egy csapásra kizárja soraiból. Hivatalosan ez fel sem merült. Elnöksége azonban önmagához képest messzire ment azzal, hogy a CEU-törvény határidőinek felfüggesztését, vagyis a ketyegő óra megállítását adta Orbánnak feladatul. A civil társadalom melletti néppárti kiállás a civiltörvény egyértelmű elutasítását jelenti. A Néppárt elnöksége elítélte a „nemzeti konzultációt” is, mégpedig nem egyedi jelenségként, hanem az európai közösség elleni sorozatos magyar kormányzati támadások betetőzéseként.
Összességében a néppárti elnökség a diplomatikus hangvétel megőrzése mellett lehetséges legnagyobb szigorral járt el Orbánnal szemben, politikai nyomatékot adva a kötelezettségszegési eljárásnak. Még ha ez a kísérlet eredménnyel járna is, az sem lenne több a magyarországi autokrácia további erősödésének fékezésénél, viszont hozzájárulhat az orbáni illiberalizmus tovaterjedésének megakadályozásához a kontinensen.
A Fidesz pozíciói súlyosan gyengültek Brüsszelben. Orbán rosszabb helyzetből startol minden jövőbeli konfliktusban, a következő uniós költségvetési ciklus tárgyalásain is érződhet a háttérbe szorulása. Az Európai Parlament májusban állásfoglalást fogad el a magyar helyzetről, ennek hangütése és tartalma azon is múlik, milyen magatartást tanúsít addig a magyar kormány. Utána jön a kötelezettségszegési eljárás első körének értékelése. Orbán az új szituációban máris próbál manőverezni, de ha nem viselkedik meggyőzően, súlyosabb fenyegetésekre számíthat. Az viszont, hogy e fenyegetőzések mennyire lennének a gyakorlatba átültethetők, egyáltalán nem mellékes kérdés, valójában ettől is függ Orbán magatartása.
Az egyre kínosabb helyzetben egyvalami biztos: amíg Orbán személyével, pártjával, hatalmi szerkezetével szemben nem jelenik meg komoly hazai alternatíva, addig az európai politikusok sem tudják másvalakire tenni tétjeiket.
