Kampánymocsár
Pontosan úgy történik minden, ahogyan várható volt; a kormánypárt többféleképp próbálja korlátozni a parlamenti választás szabadságát. Már ha annak fogalmába az akadálytalan információáramlást, a voksolás technikai perfekcióját és tisztességes feldolgozását, a politikai manipulációktól mentes kampányt is beleértjük. Tudjuk persze, bármilyen regnáló hatalomtól naivitás volna elvárni, hogy teljesen lemondjon a számára egyoldalúan kínálkozó befolyásolási eszközökről, de a velük való visszaélésnek normális demokráciában mégiscsak vannak határai. A 2014-es Magyarországon azonban nincsenek.
Mert a Fidesz-rezsim nem érte be azzal, hogy kiterjedt médiabirodalmát a kormányzati propaganda szolgálatába állította – ez mindenütt a világon így történik, ahol az adott politikai erő anyagilag megengedheti magának –, hanem az elvben önálló csatornákat is „rábírta” az érdemi hírszolgáltatás feladására. A kereskedelmi televíziók és rádiók, sőt az önkormányzati tulajdonban lévők túlnyomó része is aggálytalanul lemondott a hivatalos álláspontok oppozíciójáról, vagy épp készségesen szajkózza a kormányoldal lózungjait. Ez a túlsúlyba került gépezet önmagában is képes hathatósan megakadályozni, hogy a közvélemény sokoldalú, a tények és adatok minél szélesebb körére kiterjedő tájékoztatást kapjon. Mégis, ha a közszolgálati média a pártatlan és objektív kommunikáció elhivatottja volna, akkor országos lefedettségével bizton korrigálhatná az eltorzult viszonyokat. Ehelyett épp az ellenkezőjét teszi – alpári pártpropagandát folytat; a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kényelmetlen híreket elhallgatja, netán „átszerkeszti”, illetve a kormányoldal sajtóirodájának kreálmányait közvetíti.
Vegyük hozzá mindehhez, hogy a Fidesz a választási rendszer átalakítását, mindenekelőtt a szavazókörzetek határainak megváltoztatását egyértelműen a saját előnyére szabta. Aztán egyebek között lehetetlenné tette a politikai hirdetések televíziós megjelenését és a köztéri plakátkihelyezést – mindez persze nem vonatkozik a kormány „teljesítményeiről szóló értesítésekre”, valamint a „civil” CÖF transzparenseire –, majd alaposan megnehezítette a külföldön munkát vállaló, tehát az orbánizmusért gyaníthatóan kevéssé lelkesedő állampolgárok eljutását az urnákhoz. Vagyis rendszerszerűen megsértette az ellenzék esélyegyenlőségét. A hatalom voltaképp azon igyekszik, hogy saját elkötelezettjein kívül mindenki mást visszatartson a szavazástól: miután a potenciális elégedetleneket elzárja a körültekintő döntéshez szükséges információktól, azt akarja nekik sugallni, hogy a kormányváltás amúgy is reménytelen, hiszen már minden ütőkártya a rezsim kezében van. És csakugyan: ki ne hallaná apatikusan, hogy a választás új informatikai mechanizmusa máris becsődölt, hogy a pártok nevét jó néhány helyen rossz sorrendben nyomtatták, hogy a kinti magyarok téves eligazítást kaptak a majdani szavazás helyéről és időpontjáról? Ahhoz máris túl sok a véletlen vagy akár szándékos hiba, hogy az emberek a továbbiakban ne vonják kétségbe a választás tisztaságát.
Ehhez képest a kampány politikai manipulálása már szinte csak hab a tortán. Nem kétséges, hogy kormánypárti időzítéssel kerülnek elő az ellenzék számára negatív „fejlemények”: a Simon-ügy csakúgy, mint az őszödi beszéddel kapcsolatos, egykori nemzetbiztonsági nyomozás célzatosan szelektált jelentései. Félreértés ne essék – bár a két történet „műfajilag” korántsem azonos –, egy szocialista politikus igazolatlan vagyonosodásának vizsgálata éppúgy releváns lehet a politikai küzdelemben, mint annak tisztázása, hogy volt-e szerepe Gyurcsány Ferencnek a saját, utóbb nem jelentéktelen hatású szónoklatának kiszivárogtatásában. De ezek a nem véletlenül most beélesített témák mégiscsak lebutítják a kampányt, mert helyettesítő funkciót kapnak: arra valók, hogy a Fidesznek éppúgy ne kelljen érdemben beszélnie a paksi bővítésről, amiként semmiféle kormányprogrammal sem áll elő; ugyanakkor az Összefogás pártjainak is megnehezítse az ország helyzetéről való lényegi polémiát. A választópolgár tehát ezen az elmocsarasított terepen találja magát.
Ám nem vitás, hogy az igénytelen kormánypárti offenzíva korántsem egy jókor és jól felkészült ellenzéki kampánnyal ütközött; sokkal inkább abba a vákuumba talált bele, amit a demokratikus pártok mindeddig halogató, markáns üzenetek hiányában legyengült kommunikációja hagyott. Vagyis a mégoly felpumpált botrányoknak igazában nincs miről elterelniük a közfigyelmet. Mert az ellenzék erős arzenálról mond le, amikor mindmáig még azt sem ígérte meg határozottan és konzekvensen a társadalom kárvallott csoportjainak, hogy kormányra kerülve mindent megtesz majd sérelmeik orvoslására: törvényes úton visszaadja a pályázati csalásokkal elvett tulajdont és haszonbérletet, az önhibájukon kívül rászorultak járandóságait, egyes hivatásrendek tagjainak szakmai és emberi méltóságát.
Az összehangolt, átütő erejű ellenzéki kampány egyelőre a kormánytól független médiumok szűkös választékából is fájón hiányzik.
Pedig már csak öt hét a világ.
