Almási Miklós: Menekülj a hotelből, mert bepenészedik a lelked
Kitolódott a kamaszkor, bele a már-már férfikorba, asszonykorba, vagy hogy is mondják, amikor közelg a harminc. Lépni kell, utolsó pillanat. Eddig valahogy ment a kocsi a mamahotelben, ahogy újabban nevezik a megnyújtott gyerekkort. Mert otthon kényelmes, mondja a szomszédasszony. Fenét, próbálj meg a mai lakáspiacon a gyereknek valamit venni. Kezdő lakás alaphangon húsz-huszonnégy millió, innen jön még a költség, a tatarozás, a bútor, a költözés, az egész cugehőr. Csak hitelből jön össze, akkor meg jön a reszketés az eladósodás miatt. A gyerek meg dolgozik, kezdő állásban bagóért minden nehéz melót rátolnak. Vagyis nincs sok ideje. De mondjuk harminc felé vagy azon túl már felnőttnek kell lenni. Bármilyen nehéz, menekülni kell a mamahotelből, különben lüke félkamasz maradsz egy életre.
Most mondanám a középosztálybluest, ahol azért van valami a cihában. Van ugye a két szülő, jó esetben van egy nagyi is, aki mindent tud. A szülők is dolgoznak, idejük nekik sincs. Na jó, a gyerek fontos, lopnak időt lakáskeresésre, kiválasztják, előremennek megnézni, tegyük fel, hogy nekik rendben, a gyereknek meg persze fogalma sincs, mi lenne jó. Arrább tolják, közben mennek fel az árak. A szülők már be vannak rezelve, a gyereket nemigen érdekli. Vagy tegyük fel, hogy érdekli, de mit tud csinálni? Diákhitel? Aztán ki törleszti? Marad apa, anya.
Mit lehet feldobni? Telek? Isten őrizz, az az aranytartalék, egy élet munkája, a szülő is öregszik, egyre több orvos, kórház, gyógyszer kell, a végjáték maga a luxus. De akkor meg mi marad örökségként a másik gyereknek? A lakás, amiért megindult a háború.
Nagyi elárulja, hogy van pár smukkja, rossz időkre tartogatta, de ha kell… Ha van hozzá képed, elfogadod, persze megnézheted, mit kapsz érte. De sebaj, minden fillér számít, legfeljebb ti lesztek Lear király, mármint a két szülő, akik a végén kisemmizve álltok a nagyvilágban.
Biztosan észrevetted, hogy most csak a puhább forgatókönyvet vázoltam, középosztálybeli fekvésben, ahol még van valami tartalék, életerős az apa meg okos a feleség, és egykor jómódú volt a nagyi. Ebbe a képbe tegyél bele egy válást, amely néhány éve egyszer már lenullázta a szereplőket. Még rosszabb, ha az egyik szülő már nyugger. Ezt a változatot hagyom is, túl sötét. Mint ahogy kihagyom a közép alatti, lerongyolódott jónépet, beleértve az értelmiség csemetéit, ott lakáshoz jutni ma már reménytelen. Meg kell várni, amíg kihalnak a szülők, de az sem teljesen biztos lehetőség.
De menjünk vissza a puha változathoz. Előtakarékosság is van, a szülők látták a jövőt. Ami azonban „előtakarék”, az a piachoz képest egyre kevesebbet ér. Mégis valami persze. Ha van feleség, akkor van, aki legalább tud alkudni, feltéve, hogy már kiválasztották a lakást valahol Rákosborzasztón, ahol húszmillió körül kijön. A gyerek húzza a száját, apa végre megszólal: „ne má, onnan másfél óra bejutni a munkahelyre”, vagy valami hasonló. Újabb kör, nem folytatom.
Végül mégis lesz bankkölcsön, diákkölcsön is, ugrik a nagyi smukkja, lenullázódik a vastartalék. De lesz lakás.
Jön a második felvonás, a berendezkedés. A lakás önálló életet ver a harmincéves gyerekbe. Nem egyszerű. Van lakás, jön a partner. Ha minden jól megy, az ő szülei is bedobják, amijük van. Indulás. Ketten fognak jövőt építeni, bár nem tudják, hol kell elkezdeni. Legyen ágy, asztal, tévé, s örüljünk az üres falaknak is. Jön az összecsiszolódás, olykor simán, legtöbbször kemény csatákkal. Ezt sem tanítják, a szülők nem szólhatnak bele.
A szülői sebek nyalogatásába nem számítottam bele még az elszakadás traumáját. Eddig itt volt, most már nincs itt. Hiányzik. Az élet rendje kegyetlen. Ráadásul ez se így van teljesen, mert itt vannak még sokáig, hiszen hol ezzel, hol azzal ki kell segíteni őket.
A happyendváltozat: megtanulnak gürizni, pofát befogni, spórolni. A rémes változat: nagyjából három év után robban az egész, osztozás és… Nem tudom a folytatást. Mindegy, mert a lényeg mégis az, hogy menekülj a hotelből, mert bepenészedik a lelked.
