Szellemes locsogás

Abban a hitben nőttem fel, hogy Woody Allen a világ egyik legszellemesebb fickója. Ha valaki ötven éven keresztül pénzt (nem is keveset) kap azért, mert poénokat ír előadóművészek számára, szarkasztikus humorral fűszerezett, szerelmi és családi problémák tematikája közé szorított filmeket vagy kicsit abszurd színműveket készít, valamit biztosan tudhat. Személye megkerülhetetlen az amerikai filmről, a vígjátékról, a helyzetkomikumról, a zsidóságról és az értelmiségi létről szóló diskurzusban, de ezt a bebetonozottnak látszó rangját alaposan kikezdte egy csúnya, régi zaklatási vád felelevenítése.

Allent 1992-ben vádolták meg azzal, hogy akkor hétéves – a feleségével, Mia Farrow színésznővel közösen – nevelt lányát, Dylan Farrow-t szexuálisan molesztálta. Az ügyben két vizsgálatot is folytattak, de nem emeltek vádat. Ugyanekkor a pletykalapok attól voltak hangosak, hogy az akkor ötvenhat éves Allen és másik nevelt lánya, az akkor már egyetemet végzett – elmondása szerint Allenre egyébként apafiguraként soha nem tekintő – Soon-Yi Previn egymásba szerettek és később összeházasodtak. Máig sem tudni, Allen az ártatlan balek, akit a sebzett feleség meghurcolt, és Dylan a befolyásolható kislány, aki valami olyanra emlékszik, ami meg sem történt, vagy az is lehet, hogy a „Soon-Yi incidensről” árulkodna Mariel Hemingway szerepe a Manhattan ikonikus jelenetében? Akármi is az igazság a gyermekmolesztálás nagyon súlyos vádjában, az húsz éven keresztül Damoklész kardjaként lógott a rendező feje felett, és 2014-ben le is csapott rá. Dylan Farrow nyílt levelét akkor hozta le a The New York Times, az ügy pedig odáig dagadt, hogy Allent a legtöbb alkotótársa és színésze elítélte, közleményt adtak ki arról, hogy megbánták a közös munkát, az Amazon elektronikus kereskedelemmel foglalkozó amerikai cég pedig felbontotta a négy filmre szóló szerződést.

Mindezek után úgyszólván kész csoda, hogy Allen leforgathatta a Rifkin’s Festival című romantikus komédiáját Európában, és az idei San Sebastian-i filmfesztiválon megtarthatták a premierjét, hiszen az Egy esős nap New Yorkban című korábbi filmje két évig csücsült a dobozban, mire bárhol is műsorra tűzték, az Egyesült Államokban pedig a közelmúltban mutatták be – alig háromszáz ember váltott rá jegyet a nyitó hétvégén. (A kiábrándító box office-adat azzal is összefügg, hogy a koronavírus-járvány miatt a legtöbb amerikai filmszínház zárva tart.) A kreativitástól áthatott pálya legújabb állomása éppen ezért nem (csak) egy film, hanem egy önéletrajz is. Az Apropó nélkül címmel írt regény már tavaly nyomdakész állapotban volt, csak kiadót nem sikerült találni, mert számos nagynevű utasította vissza a kéziratot (ki magától, ki bojkott miatt), miután a lassan három évtizeddel korábbi molesztálási vád ismét felkavarta a bulvár- és a közélet állóvizét.

Kezdjük azzal az önéletrajzi regény értékelését, hogy elmondjuk, semmi újat nem kínál a szóban forgó hercehurcáról. Pedig említi a „córeszt”, érinti a vádakat, válaszol az elhatárolódásokra, de tulajdonképpen semmit sem kezd az egész történettel. Igazából nem is kell, hiszen a decemberben már 85. születésnapjához érő Allen a saját élettörténetét helyezte gyújtópontba. A szerző Soon-Yinek ajánlotta az írást, mégis olyan, mintha az elbeszélő nem kizárólag hozzá szólna; részben az Oscar-díjas Diane Keaton, az egykori Allen-múzsa és barátnő, jelenleg rendületlenül kitartó barát csodálatos portréfotója miatt képzelhetjük úgy, mintha az analitikusa Upper East Side-i rendelőjében összekulcsolt lábakkal, kanapéra dőlve beszélne. A regény a szülők és nagyszülők generációjától indul, már a legelső sorokban is ellőve megannyi jellegzetes poént azokról a témákról, amelyek keresztül-kasul hálózzák be a Woody Allen által megteremtett életrajzot.

Allen elbeszélése bakugrásokkal, de azért mégiscsak a linearitás mentén készíti el az életút rekonstrukcióját. A hangja, akárcsak mindig: önazonos és humoros. Ez a nagyon valódi szöveg nem kertel, és nem akar politikailag szabatos lenni, például azért sem, hogy elmondhassa: a Brooklynban született Allen Stewart Konigsberg nem szeretett olvasni, és csak azért kezdte el falni a klasszikusokat, hogy ne koptassák le a csajok. Mint írja, az egyik legismertebb vele kapcsolatos tévedés az, hogy értelmiségi lenne, holott csak remek érzéke van ahhoz, hogy úgy beszéljen valamiről, mintha értene hozzá, miközben sosem olvasta az Ulyssest vagy a Don Quijotét. A szülőkön való gúnyolódás megkerülhetetlen elem Allen művészetében, ez a jiddise máme és a seftelő apa esetében most sincsen másképp. Ha már család: Rita, a nála öt évvel idősebb unokatestvér vezeti be a film világába, amely egyből felkelti a vágyat a kiskrapekben, hogy úgy éljen, mint az MGM-filmek luxusvilágának szereplői. A New York-i Fifth Avenue-ra vágyik, ahol a Cartier-palota régi épülete és számos divat- és ékszerüzlet várja a ténfergőket vagy a munkába igyekvőket. Koktélok, felhőkarcoló, penthouse a lakásba nyíló liftajtóval, és szellemes, érzéki nők – ezek is rajta vannak a nagyjából hat-hét éves listáján. Sőt, az elbeszélő egyenesen azt sugallja, hogy a csajozás motiválta arra, hogy híressé és gazdaggá váljon. Amikor viszont dúsgazdag híresség lett, rendre mellényúlt, ha feleségválasztásról volt szó: Harlene-nel nem voltak azonos céljaik, Louise mentális zavarokkal és hatalmas libidóval küzdött (azt írja, jó barátok maradtak, kíváncsi lennék, mi a helyzet a kötet megjelenése után…), Miával pedig egyetlen napig sem laktak egy fedél alatt, és tulajdonképpen csak praktikus okokból maradtak együtt.

Az Apropó nélkül fejezeteket mellőző, négyszázvalahány oldalas szövegtenger, amelyet nyolc óra alatt kényelmesen el lehet olvasni. Pletykák, anekdoták, kis színesek építik fel, miközben Allen személye azért mégiscsak összefogja ezt a hosszú monológot. Kiderül belőle, hogy Groucho Marx milyen hatást tett Woody Allenre (tudják, tőle és nem a filmtörténeti ikontól származik a híres mondás: „Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amely elfogadna engem tagnak”), és ő maga miért lett Manhattan szerelmese, vagy éppen miért tartja „ősellenségének” a valóságot. Szó van arról, hogy Garry Marshall, a Micsoda nő rendezője fiatalon stand-uposként járta a klubokat, hogy Diane Keaton milyen bizonytalan személyiség és milyen eget rengetően jó színésznő, és hogy Allen milyen plasztikusan vázolta a haláltudatát az egyik példaképének, Arthur Miller drámaírónak. Dicséretre méltó a sajátos egyéniség következetes végigvezetése a szövegben: sziporkázóan humoros, intelligens, fantasztikusan jó tollú, a zsidóságból viccet űző, nem internetező és nem mobilozó, visszahúzódó pasassal van dolgunk, aki legszívesebben csak klarinéton játszana, és odavan olyan bukott színésznőkért, mint Dianne Wiest.

„Hadd tegyek itt egy kis kitérőt” – kéri többször a komikus, de mindannyian tudjuk, ez a kitérő nem lesz sem egyszeri, pláne nem rövid. Nem is baj, mert ezt a gúnyos látásmódot megszereti és igényli, aki egyszer ráhangolódik, másrészről ez teszi őszintévé és rokonszenvessé a szöveget. Aki eddig sem rajongott Allenért, netán az utóbbi években elfordult tőle, sem így, sem úgy nem fogja egykönnyen megemészteni a leírtakat. Sebaj, legyint a veterán filmalkotó, hiszen nem nekik írta a memoárt. Nem bátor vallomást vagy tagadást, hanem öniróniába forgatott, mulattató locsogást vállalt. / Navarrai Mészáros Márton

(Woody Allen: Apropó nélkül – Önéletrajz, 459 oldal, Jaffa Kiadó)